Nem szerették, ezért csodálatra vágyik

Erről a kérdésről esett szó a Pszicho Estek rendezvénysorozat legutóbbi állomásán, melynek vendége ezúttal dr. Bánki György pszichiáter volt. A téma szakértőjével – akinek 2016-ban jelent A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról című kötete – Nagy Réka klinikai szakpszichológus beszélgetett.

Pszicho Est a nárcisztikus személyiségzavarról

Dr. Bánki György és Nagy Réka

Bevezetésképpen többek között elhangzott: a nárcizmus egy összetett fogalom, hiszen társadalmi és kulturális jelenségként is értelmezhető, és a köznyelv is nagyon gyakran használja hiú, önimádó, magamutogató egyénekre a kifejezést. Ezek azonban önmagukban még nem jelentenek betegséget. A pszichiátria a nárcisztikus személyiségzavarral foglalkozik, ami bár szintén összetett kérdés, mégis nyilvánvaló jelei vannak a szakemberek számára. A család, barátok, kollégák (vagy maga egyén) meg sokszor csak annyit éreznek, hogy valami nem stimmel az adott emberrel. Meglepő módon több az ilyen személyiségzavarral rendelkező férfi (a betegek körülbelül kétharmada), mint nő.

Bánki György a tünetekkel kapcsolatban elmondta: a nárcisztikus személyt mindig csodálni kell, és ezt a folyamatos rajongást el is várja a környezetétől. Különlegesnek gondolja magát, akit különb jogok illetnek meg. Mindeközben empátiája kicsi, valódi szeretetre alig képes és hajlamos kizsákmányolni másokat. Környezetével, családjával sokszor bántón viselkedik; ez szélsőséges esetekben nemcsak verbális, hanem akár fizikai bántalmazást is jelenthet.

Fontos ugyanakkor megértenünk, hogy a nárcisztikus személy maga is szenved (nem direkt akar bunkó lenni). Saját magához, saját testéhez sem tud teljesen kapcsolódni. Bármilyen furcsán is hangzik, a pszichés rendellenesség oka valójában a szégyenérzetben és a magányos gyermekkorban keresendő. A nárcisztikust ugyanis nem szerették igazából a szülei, csak úgy csináltak. A gyermek ellátásával nem volt gond, sőt kívülről úgy is tűnhet, hogy csodás gyermekkora volt, de a szülői „szeretetben” nem volt gyöngédség, sem testi érintés; ám annál több elvárás. A szülő gyakran saját érdemeinek emelésére „használta fel” a gyereket. (Tehát a nárcisztikus szülei is gyakran nárcisztikusak.) Az a gyermek, aki ilyen „ridegtartásban” nő fel, védekezésképpen elkezd kidolgozni egy ál-személyiséget. Kitalál egy olyan ideális én-képet, amivel azonosulni tud. Ehhez később is próbál mindenáron ragaszkodni. Vagyis alapvetően alacsony az önbecsülése, ám kompenzálásképpen magasan akarja azt tartani.

Hogy miért problémás vele együtt élni? Mert két ellentétes erő mozgatja a nárcisztikus embert: egyrészt mivel magányos, nagyon szeretne tartozni valakihez. Ám amikor belép a kapcsolatba/intimitásba (ami eleinte hatalmas szerelemnek tűnik), ha nem is tudatosan, de felidéződik benne, hogy őt korábban kihasználták. Védekezésképpen pedig újra és újra ellöki magától a másikat, közben bántón viselkedik, vádaskodik. Egy nárcisztikussal párkapcsolatban lenni egy folyamatos játszma: szinte lehetetlen kikeveredni az összeveszés, kiengesztelődés, újrakapcsolódás körforgásából. Közben a nárcisztikus folyamatosan igényli a csodálatot, partnere így szép lassan elveszíti önbecsülését, hiszen mindig bűnbocsánatot kell nyernie „hibái” miatt. A pszichiáter szerint főleg olyanok maradnak tartósan nárcisztikus partner mellett, akiknek van hajlamuk az önelnyomásra, önfeladásra, megalázkodásra. Mert gyermekkorukban, szüleik mellett azt tanulták meg, hogy tűrni kell.

A nárcizmus Bánki György tapasztalatai alapján kezelhető. De ez nem hagyományos értelemben vett gyógyulást jelent, hanem változást. Az ember személyisége ugyanis nem statikus, hanem dinamikus, fejleszthető dolog. Mivel a nárcizmushoz sok más pszichoszomatikus probléma társulhat, sokszor még a szakembereknek is nehéz felismerni, hogy mivel állnak szemben, és mi a megfelelő stratégia a terápia során. Pláne, mert a nárcisztikus személyiségzavarnak különféle fokozatai vannak, nehezen is nyílnak meg, és nem mindenkinél a legszélsőségesebb, legdurvább tünetek jelentkeznek. Az is előfordul, hogy a beteg talál magának olyan foglalkozást, hivatást, ahol kiélvezheti a folyamatos szereplési, tetszési vágyát. Ilyenkor nyugalmasabb életszakaszok is jöhetnek. Míg mások hosszabb terápiára szorulhatnak, hogy rendezni tudják saját magukkal és környezetükkel a viszonyt.