A szabadság és kirepülés feszült viszonyai

  A „Pillangók szabadok” a VMK színpadán

A szórakoztató jelenetek „elvakítják” a közönséget, ezért a főszereplő srác, Don (Szántó Balázs) bejelentése annál nagyobbat üt: születése óta vak. A Keresztury VMK-ban a közelmúltban mutatták be a fővárosi Art-Színtér Társulat „A pillangók szabadok” című produkcióját, mely Leonard Gershe drámaíró 1969-es műve alapján készült. Az előadás egy könnyed, háromszereplős szerelmi vígjátéknak tűnik, de annyiféle társadalmi és pszichológiai kérdést feszeget, hogy jóval mélyebb egy egyszerű szórakoztató színdarabnál.

Hegyi Barbara és Szántó Balázs (Forrás: Facebook/Art-Színtér)

Ki számít nézőnek (látónak)? – merülhet fel a kérdés. Az, akinek tökéletesen működik a szeme, vagy az, aki képes a világ rezdüléseit érzékelni maga körül akkor is, ha a látószerve nem működik. „Senki nem olyan vak, mint az, aki nem akar látni" - hangzik el az előadás egyik drámai pontján. Maga a történet egyszerű (is lehetne). Adott két fiatal, a már említett Don, aki kirepülve a családi fészekből épp önálló otthont próbál teremteni magának a felhőkarcolók között. Ideje jó részét zenegépe mellett tölti, és dalszerzéssel foglalkozik. Valamint szomszédja, Jill (Mosolygó Sára), a szabadságmániás színésznőcske (vagy legalábbis az szeretne lenni), aki úgy repked egyik férfitól a másikig, mint ahogy a pillangók szállnak virágról virágra. Kérdés persze, hogy kinek, mit jelent a szabadság. Sodródást, kicsapongást, vagy felszabadulást, kirepülést, önálló életet.

Mit kezdhet egymással a világból rengeteg ingert érzékelő, ám fogyatékkal élő fiú, (akinek lakó-és élettere erősen beszűkült, előre kiszámolt lépések, valamint az ismert tárgyak, felületek érintése ad csak biztonságot), és a látszólag szabad, ám érzelmi kötődésre képtelen lány? Főleg, miután betoppan a kedves mama! A tipikus anyós karakter, vagyis Don túlgondoskodó anyja, Mrs. Baker (Hegyi Barbara), „beletrollkodik” a bimbózó románcba, hogy végre haza vigye fiát a szűkös albérletből. A felnőtté válás nehézségei, a kiegyensúlyozottnak nem nevezhető szülő-gyerek viszony, a másság, elfogadás, megbocsájtás folyamatos feszültsége, és néha groteszk humora adja az előadás dinamikáját. Sőt, még a kortárs és klasszikus művészetfelfogás is vív egy rövidke csatát az egyik látványos jelenetben. De az a kérdés is rendre előjön, hogy bocsánatot illik-e kérnünk akkor, ha természetesen viselkedünk egy vakkal, elfelejtve annak fogyatékosságát. A fiúnak a nemlátás ugyanis természetes állapot (az alakításnak köszönhetően mindvégig annak is érezzük).

Szántó Balázs és Mosolygós Sára (Forrás: Facebook/Art-Színtér)

Mind a fiatal rendező (Csiby Gergely), mind a színészek jól lavíroznak a szórakoztatás-elgondolkodtatás flexibilis határai között. Mintha a díszlet és a kellékek zöme is ehhez készült volna. Persze a lebegő – felfújható és leereszthető – „felhőkarcolók” talán azt is jelzik, hogy álmainkból és vágyainkból (mely szavak Don saját dalában szerepelnek) könnyen légvárakat építhetünk. Ebben a fantáziavilágban pedig a tárgyak is sokszor légneműek (a kellékek közt sok a felfújható, gumiból készült tárgy). A szerelem pedig ahogy betoppant az életünkbe, úgy el is röppenhet, akár egy pillangó. Pláne, ha a fiát minden helyzetben irányítani akaró anya gondoskodik egy kicsit erről is. 

Nagyjából huszonnégy óra fordulatos eseményeit látjuk sűrítve, mégis szinte átfogó képet kapunk három személyiségről, valamint a múltjukról és a köztük lévő – sokszor még ki sem forrt – viszonyrendszerről. Talán az anya-fiú kibeszélős/kibékülős jelenettel a rendező kicsit húzhatta volna tovább a nézők agyát. A megértés, megbocsájtás gyorsra sikerült, ezen a ponton elfért volna több feszültség is a színpadon. 

Azon meg csak törhetjük a fejünket, hogy vajon egy idilli, bekeretezett álomképet láttunk a szerelmespárról az előadás végén, vagy egy valódi, cukormázas happy end-et? Don dala nem ez utóbbit sejteti. Bár az új életet jelképező sárga bőrkabát (amit már nem a mama adott rá), a fiún marad a zárójelenetben, és ez ad némi reményt a folytatáshoz.