KulTour-Vidék

Harminc fokos melegben általában kiürül a bicikliút. Főleg hétköznapokon. Úgy látszik sokan ilyenkor ugyanúgy nem szeretnek a szabadban lenni, mint amikor megérkeznek az első komor őszi napok. Pedig mindig mindenki hónapokig várja, hogy végre jó idő legyen, de van az a fülledtség, meg UV-sugárzás, ami végül a szobákban tartja az embereket.

A cím talán kissé megtévesztő, hiszen sokan arra asszociálnak, hogy egy "fotós" sétáról van szó, de ez ebben a formában nem igaz. Inkább egyfajta "kommunikációs" belvárosi kirándulás ez; még ha elsőre furcsának is tűnik a megfogalmazás. A városi terek, közterek a társadalmi kommunikáció fontos színterei. Afféle kommunikációs közegek, melyeket többféle szempontból lehet vizsgálni.

Hogyan viszonyulnak az emberek egy adott közterülethez? Funkciójuknak megfelelően használják-e, vagy sem, jól érzik-e ott magukat, vagy nem? Milyen érzelmeket válthat ki egy városi köztér? Aztán… Maguk az épületek hogyan kommunikálnak egymással? Hogyan látszódnak egymáshoz képest? Mit takarnak el, mi zár be valamilyen szöget, vagy éppen mi tükröződik? Egymáshoz látszólag nem passzoló stílusok, irányzatok is szépen illeszkedhetnek egymáshoz.

Valószínűleg soha nem jutott volna eszembe a zalaegerszegi Éva presszóról írni, ha nem bontják le az uszodát és nem kell a dózerolásról fotósorozatot készítenem. Az egyik legjobb látószög épp a nevezett presszó teraszáról nyílt, de a fényképezés pillanatában amiatt is ideális terepnek bizonyult, mert a koronavírus-járvány következtében átmenetileg bezárt a kocsma.

A Déli Pályaudvar metróbejárata melletti lemezbolt kultikus helynek számított. Az a fajta "bűnbarlang" volt, amilyenre kisvárosokban kevés példa akadt, hiszen ha volt is zenebolt, oda kevesebb áru jutott el. Így a Déliben lévő üzletről tudott minden olyan vidéki alter-arc, rocker, hippi, dark, vagy punk (stb.), akinek épp erre az állomásra futott be a vonata. (Meg nyilván egyéb "feketeövesek" is ismerték a helyet).

Túrázás közben időnkét nagyon fura, és egyben roppant szórakoztató elnevezésekkel lehet találkozni, már ami az egyes állomáshelyek (legyen az természeti képződmény, mesterséges objektum, vagy épített örökség) neveit illeti. Legutóbb például a Keszthelyi-hegység gyenesdiási szakaszán kirándultunk; ahol is a Szent Ilonáról elnevezett kápolnától egészen a Vadlánlikig (igen, Vadlány-lik) lehetett eljutni.

Szürke is, csúnya is, meg "kocka" is. A sivársága és szűk terei miatt gyakran élhetetlen közegnek tartják, ehhez képest mégis sokan laknak benne. Nemcsak Magyarországon, hanem világszerte is; bár tény, hogy leginkább az egykori szovjet-blokk országaiban terjedtek el. Bekerülni talán még könnyebb volt, mint "kikeveredni" belőle. Rengeteg ember van ugyanis, akinek egyszerűen nincs lehetősége váltani.

A Marokkó név először csak a pálcikajáték miatt volt ismerős, Marrakech, meg a Quimby együttes "Sehol se talállak" című dala miatt. Persze az ember ifjú korában rálesett azért olykor a világtérképre - mert ezekben az időkben még nem volt Google Maps, meg GPS -, és akkor meg is állapította szépen, hogy hát Afrika, az bazi messze van. Oda földi halandó a távoli Közép-Kelet Európából csak nagyon ritkán jut el.

Gyerekek, fiatalok, idősek, felnőttek. Elsőre nem tűnik túl eredetinek egy kiállítási tematikához. Gondolkodtam is sokáig, hogy vajon ennél kreatívabb megoldás nem jutott-e eszébe a Magyar Nemzeti Galéria "Minden múlt a múltam #huszadikszázad #privátfotó #Fortepan" című tárlata szervezőinek.

A tó, a nádas, a háttérben meg a Badacsony. Szóval semmi különös, vagy extrém. Hacsak, nem a Csend. Az a fajta, melyben az evezőlapát csobbanása is súlyos zajnak számít, és csak a nádasból beszűrődő madárhangok nem tűnnek tájidegennek.

Fiatalok a Vizslaparkban, Fiatalok a Deák téren. Két korszak, két stílus, két teljesen más alkotói/megrendelői törekvés/szándék. Mégis egy ideje (elsétálva egyik vagy másik mellett), azon gondolkodom, hogy ez a két szobor, minden látszólagos különbözősége ellenére nagyon is összecseng.

Van, akinek csak egy díszítetlen "kocka", vagy más geometrikus forma jut eszébe róla, van, aki magát a szót sem nagyon ismeri. Vagy - a legrosszabb verzió - egy-egy házra nézve, a szocialista korszak építészetére asszociál. Persze olyan is akad, aki odáig van érte, sőt ebből nyer inspirációt valamilyen művészi tevékenységhez, vagy lakberendezéshez.

Mindig szerettem volna egy olyan konferenciára beülni, ahol a könnyűzene, vagy a zenei szubkultúrák társadalmi, politikai vagy kulturális (esetleg kultúrkommunikációs) szerepéről, hatásairól van szó. Az elég nyilvánvaló volt, hogy ez nem Zalaegerszegen történik majd meg, de arra sem számítottam, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara lesz a helyszín és annak politológia tanszéke a szervező.

Zágráb mindig az a hely volt, ami csak az autópálya útirányjelző-tábláin létezett, és hiába csökkent közöttünk egy időre a távolság, végül rendre elkerültük egymást. Mert nyáron, a tömített sávokban az autók_a_tenger_felé... veszik az irányt. Ki is akarna kánikulában egy nagyváros falai között lófrálni, amikor tengerparti városkák halszagú sikátoraiban is tévelyeghet.

Sosem tudom eldönteni, hogy tetszik-e, vagy egyszerűen csak természetesnek tartom, hogy a zalaegerszegi belváros egyik meghatározó épületegyüttese. (Annál is inkább, mert életkorom miatt maximum régi fotókon láthattam, hogy milyen volt a városkép mielőtt megépült.) A Csipkeházakról van szó, ami a minap ismét fókuszba került, mert a Zalaegerszeg Turizmusáért Egyesület javaslatára a települési értéktár része lett (több más helyi "jelenséggel" együtt).

A kétszáz éves receptúra szerint a legkövérebb, s legédesebb mustot kell kiválasztani és hatalmas rézüstben, főzéssel sűríteni.A kihűlt mustot hordókba szemezett szőlőszemekre öntötték rá, aztán jött a fűszerezés. A mustármag, és a fehér üröm alap volt, nem is titkolták.

A horvátoknak Zadar, az olaszoknak Zára, s mi magyarok is ez utóbbi alakot vettük át a történelem folyamán. Nyilván nem véletlenül: a középkor java része ugyanis azzal telt, hogy Dalmácia fővárosát hol Velence, hol pedig az aktuális magyar király hajtotta uralma alá.

Varázsolni úgy kell, hogy egyik nyáron elmész Prágába Guns and Roses koncertre, másnap múzeumokat látogatsz: lefotózod magad Andy Warhol híres, Mick Jaggerről készült grafikájával. Aztán a következő évben pontosan ugyanazon a napon visszamész Prágába... Rolling Stones koncertre. Még a helyszín is ugyanaz: a Letňany reptér. Hasonlósági mágia, Frazer de örülne!

Ennek a pünkösdi királyságnak nincs néprajzi vonatkozása. A "királyság" itt csak egy szleng. Jelezvén, hogy Pünkösd vasárnapján minden a lehető legnagyobb rendben volt (mondhatnám cool volt) a Tihanyi-félsziget gejzírmezőin; a Belső-tótól a Külső-tóig terjedő szakaszon. Menet közben átértékeltem magamban a Tihany-kérdést is.

Néhány hete polgári védelmi kiképzésen vettem részt, Csepelen. Papírom is van róla. Az igazolást kiállító szerv nem más, mint a Csepeli Erőmű és Szolgáltató Üzemek Polgári Védelem Parancsnoksága. Most villoghatnék vele, hogy hú, de kemény csaj vagyok (nem vagyok): volt rohamsisak a fejemen, ráadásul eltöltöttem néhány órát egy légoltalmi óvóhelyen, ahol a mennyezetről és a falakról fürtökben lógtak le a gázálarcok.