Ne hódolj be, inkább játszd ki

Vígjáték-kritika a Figaro házasságáról

Épp ezért, míg sokan talán Alföldi Róberttel kapcsolatban éreztek némi bizonytalanságot, miközben a Figaro házassága premierjére készülve vasalgatták a "színházbajárós" ruhájukat, nekem inkább a vígjáték miatt voltak fenntartásaim. Alföldi személye, és munkássága viszont reményt adott: hátha, ez végre más lesz. És tényleg!

A Hevesi Sándor Színház társulata március végén mutatta be Beaumarchais Figaro házassága című komédiáját Hamvai Kornél fordításában, Alföldi Róbert (a Nemzeti Színház igazgatója) rendezésében. Nem akarom elsumákolni vallomásom második részét: azért nem tetszenek általában a vígjátékok, mert kiszámíthatóak, a könnyed szórakoztatásra alapoznak, közhelyes, néhol közönséges poénok szintjére süllyesztve a darabok mondandóját. A többnyire szerelmi sokszögre épülő gyors helyzetkomikumok közben sajnos sokszor elsikkad, hogy a komédia azért mégiscsak drámai műfaj.

Nos, Alföldi Figaro-rendezése nem ilyen volt. Egyrészt nemcsak a helyzetkomikumra, hanem a jellemkomikumra épített; felnagyítva, elnagyolva az egyes karakterekhez tartozó személyiségjegyeket. Másrészt nem a lecsupaszított cselekményre építette fel az előadást, hanem a "kijátszásra". Kikomédiázott szinte minden, a társadalomban fellelhető ellentétpárt, de még a klasszikus vígjáték műfaját is. Férfi-nő, gazdag-szegény, uralkodó-alattvaló viszony, vagy őszinteség, színlelés, szerelem, megcsalás, erkölcsiség, pajzánság, minden pellengérre került. Na, és mit kezdjünk a hatalom jeles képviselőjével, aki éppen életünk egyik legfontosabb napján (az esküvőnkkor) akar keresztbetenni nekünk. Hát, ne hódoljunk be, játsszuk ki őt is, s kavarjuk addig a kártyát, míg helyre nem áll a világ rendje.

Persze a történet maga itt sem túl bonyolult: Figaro, az inas (Szakály Aurél) feleségül venné Susanát, a komornát (Pap Lujza), csakhogy a gróf (Sztarenki Pál) úgy dönt, hogy némi szünet után, ismét élne az első éjszaka jogával. Figaroról meg kiderül, hogy egy korábbi, vissza nem fizetett tartozás miatt valójában egész mást kéne nőül vennie. A gróf, meg közben elkezd féltékenykedni feleségére (Tánczos Adrienne).

Szóval a szokásos vígjátékos kavarodásban, még el is csúszhatott volna ez az előadás is, ha Alföldi nem rendezte volna páratlanul látványosra, és gördülékenyre a darabot. Ebben a Figaroban ugyanis minden mozog. Az aktuális életterünket, lehetőségeinket szimbolizáló guruló falak, ajtók, és más díszletek (amiket szintén Alföldi tervezett), meg maguk a színészek is. Nemcsak azért, mert ki- és besétálnak a színről. Az kevés. Dinamikus, ritmikus, néhol mozgásszínházba, néhol burleszk-filmbe illő, eltúlzott mozdulatokat végeznek, tökéletesen megformálva az egyes jellemeket. Sőt, mi több, láthatóan az egész stáb (a felsoroltakon kívül Barsi Márton, Debrei Zsuzsanna, Farkas Ignác, Balogh Tamás, Wellmann György, Tolnai Hella, Urházy Gábor László) igen jól érzi magát a szerepében. Még a közönség is dolgozik, hisz a grófot - ahogy minden aktuális hatalom képviselőjét - éltetni (vagy ostorozni), kell nincs mese. Jók leszünk tehát, manipulálható tömegnek.

És ha már manipuláció: talán egyetlen dologba lehet belekötni, mégpedig Figaro nagy monológjába (kiszólásába) az előadás végén. Ez talán kicsit hosszúra, és direktre sikeredett (körülbelül, mint egy kampánybeszéd, vagy egy kocsmaasztal melletti kiborulás), bár akár ezt is lehet a jelenség kifigurázásának tekinteni.

Nincs igazuk azoknak, akik szerint Alföldivel az a baj, hogy nem korhű. Hanem mi? Hiszen épp azt teszi, amiért az irodalom egyáltalán létezik. Vagyis aktuálissá, ezáltal időtállóvá tesz műveket. Mindegy milyen korról van szó, mindegy, hogy milyen a jelmez, a díszlet, hiszen itt és most élünk, itt és most játszunk. Hát, ki más nyavalyáit kéne kikomédiázni, ha nem a miénket?

És ha már a Hevesi-színház a visszataps sorozatban tűzte műsorra a Figarot, akkor a sikerre való tekintettel Alföldi Róbert is megérdemel még valamikor egy visszatapsot ide, Zalaegerszegre.