KulTour-Vidék

A turisztikai magazinok nagy hibát követnek el azzal, hogy a horvátországi Rab-szigettel kapcsolatban szinte csak a homokos, gyermekbarát strandokat emelik ki. Majdnem elriasztják azokat, akik ki nem állhatják a homokos partszakaszokat.

Zalaegerszeg egyik legtitokzatosabb helye, amolyan város a városban. A terület és a rajta lévő épületek évtizedekig a Petőfi-laktanyának adtak otthont, aztán a 2000-es években a főiskolások majd egyetemisták vették birtokba a helyszínt. Illetve annak felújított egységeit.

Egy különös és teljesen spontán "tárlatvezetésben" volt részem a napokban a volt Petőfi-laktanya, vagyis a mostani Pannon Egyetem zalaegerszegi központjának egyik épületében. Egy grafikai kiállításra mentem, ami mellé később járt egy bónusz is. Betoppant ugyanis Németh János keramikusművész, aki - ha már a campuson volt - az egykori Csapat Művelődési Otthon aulájában megtekintette az 1977-ben készült, rég nem látott kerámiasorozatát.

Már biztos sokan hallottátok, hogy bezárt a zalaegerszegi Pedro Kocsmája. A tulajdonosok és a csapat tagjai pár héttel ezelőtt el is búcsúztak a vendégektől (a Facebookon is, és egy buli keretében is), megköszönve az elmúlt közel 25 évet.

A Pannon Tükör Könyvek sorozatban jelent meg lapunk munkatársának, valamint a ZalaMedia online felelős szerkesztőjének, Pánczél Petra kulturális újságírónak a válogatáskötete Határtalan térélmények címmel.

Nemrég a Qubiten olvastam egy nagyon érdekes cikket* (podcast formájában meg is hallgatható) arról, hogy valamiféle új középkor felé haladunk, mert egyre inkább háttérbe szorul a szövegalapú kommunikáció, és ismét a vizuális kommunikációra kerül a hangsúly.

Nyáron megszervezték az Első Zalai Takarmányipari Só-t, aminek a nevével ellentétben semmi köze a mezőgazdasághoz. A „koncertszerű eseménynek” egy andráshidai gabonatároló hangárja adott otthont. Aki jelen volt, elégedetten csettinthetett, hogy egy igazi alternatív zenei produkciót látott performansz-elemekkel és kiállítással fűszerezve. A különleges ipari környezet pedig még jobban felerősítette a zenei és vizuális élményt.

Öt színházi előadáson és két ezekhez kapcsolódó kiállításon van túl a sényei kultúrház, ahol az elmúlt néhány évben egy igazi alternatív közösségi tér bontakozott ki. A rendezvények persze szezonálisak, néhány hónapot várni kell egy-egy újabb találkozásra, cserébe viszont kuriózumnak számító színházi és képzőművészeti élményt kap a látogató.

Pár hónapja elém került egy érdekes interjú, melyben egy magyar nyugdíjas hölgy elmeséli, hogy némi előkészület után fogta magát, eladta budapesti otthonát, majd vett egy pici lakást Triesztben, és azóta is ott él.

Árnyékos strandok, napozásra alkalmas, tengerből kiemelkedő lapos sziklák, hosszú partmenti sétány, hangulatos óváros. Az Isztriai-félsziget nyugati részén fekvő Rovinj minden szempontból ideális helynek bizonyult.

Sosem gondoltam, hogy egyszer egy kiállításon látom viszont azt a lemezjátszó-típust, amiért Apukám teljesen meg volt veszve annak idején. Sőt, olyan nagy becsben tartotta, hogy szinte az összes gyermekneveléssel kapcsolatos szigorúsága (vagyis a felnőttekre jellemző "nem szabad", "ne nyúlj hozzá", "ne menj oda" duma) ebben a zenelejátszóban összpontosult.

Még március elején Németországban jártunk, és bár abszolút magánjellegű volt az utazás, a köztér-mániámról sajnos nem tudok lemondani. Az egy hét alatt sokféle stílust láttunk, és ebből a kavalkádból most két olyan épületet/épületrészletet szeretnék megmutatni, amik abszolút 21. századiak, hiszen a 2000-es években születtek.

Mit jelent a zárt tér? Vajon hányféle megközelítésben értelmezhető és biztosak vagyunk-e abban, hogy falakkal határolt, külvilágtól fizikailag elzárt terekre kell gondolnunk a fogalom hallatán.

Élete utolsó tizennégy évét egy isten háta mögötti helyen töltötte, néhány napja pedig szintén egy eldugott zalai zsákfaluban emlékeztek meg róla. Bayer Csaba festőművész (1961-1999) Egerben született, majd 1985-től haláláig a Zalacsány melletti kicsi faluban, Örvényeshegyen élt és alkotott.

Nyolc évvel ezelőtt „Női akt egyházi környezetben – A Kálvária tér harmóniája” címmel írtam egy kis bejegyzést itt a KulTour-Vidéken. Akkor főleg arról volt szó, hogy egy eklektikus tér látszólag össze nem illő elemei, hogyan tudnak mégis egy számomra hangulatos városi térré összeállni.

Sokszor megesik, hogy egy-egy jelenség csak akkor tudatosul bennem igazán, ha fényképezőgépen keresztül nézem, pedig azt megelőzően milliószor elsétáltam mellette. Ez a fajta koncentrált figyelem különösen fontos olyan környezetben, ami természetes/megszokott az ember számára. Mondjuk, mert ott nőtt fel.

Vannak megunhatatlan helyek, ilyen például a szombathelyi Iseum Savariense Régészeti Műhely és Tárház, ahol rendszeresen szerveznek különféle tárlatvezetéseket. Ez önmagában nem nagy meglepetés, azt is mondhatnám, hogy manapság egy múzeumnak kötelessége ilyesfajta programokkal “életben tartani” az állandó, vagy az időszaki kiállításait.

Már a tavaszi nyitás óta nagyon kíváncsi voltam erre az épületre, de sajnos csak most volt alkalmam egy villámlátogatásra. Az érzéseim elég vegyesek.

Vegyünk egy híres és ünnepelt magyar operaénekest a két világháború közötti időszakból, majd adjunk hozzá egy szép példányt az említett korszak modern építészetéből. Végül az egészet fűszerezzük meg azzal (a számomra nagy meglepetést okozó dologgal), hogy a mostani kormány és a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) kiemelten foglalkozik egy a Bauhaus stílusjegyeit magán viselő fővárosi épület sorsával.

Csúnya szavak meglepetéstől, örömtől, bosszúságtól egyaránt kiszaladhatnak a szánkon. Természetesen csak néha, és jólnevelt ember ezt a kis malőrt gyorsan el is nézi magának. De mi van, ha az érzelmi állapotaink sűrűn váltakoznak, mert mondjuk sok az egymásnak ellentmondó jelenség. Amúgy is a Balkánon járunk, ahol kevesebb a manír, több az ösztön és a hirtelen felindulásból elkövetett szókimondás.