Borkóstoló színek és aktok között

Rendhagyó tárlatvezetés Rippl-Rónai képei körül

Ez a gondolatmenet nyitja a „Rippl-Rónai Zalaegerszegen” című kiállítást, ami nem véletlen, hiszen a világszerte ismert festőművész határozottan sötét tónusú, fekete képeket készített pályája kezdetén. Vajon napjainkban szeretne-e az egyszeri látogató fekete képek között sétálni a nyári melegben? A válasz valószínűleg az, hogy kevéssé, vagy, hogy csak kevesen. (Részemről mondjuk, nem lenne akadálya.) A dolgok e tekintetben nem sokat változtak a századelő óta, ugyanis Rippl-Rónai József fekete korszaka a hazai közönségnek nem igazán jött be (se nyáron, se télen). Szülővárosa, Kaposvár eleinte nem fogadta kitörő lelkesedéssel a Párizsból 1902-ben hazatért alkotó művészetét.

A rendhagyó tárlatvezetések viszont arra is jók, hogy a látogató közelebb kerüljön a „miértekhez” és az „okokhoz”, még ha a képzőművészetben nem is lehet (és kell) mindig mindent megfejteni. A stílusok és korszakok közötti barátkozást persze nagymértékben segíti az, ha a tárlatvezetésen bort is kínálnak. Kissé lazább tartással és nyitottabb elmével minden bizonnyal befogadóbb lesz az ember a különféle ecsetkezelési technikák iránt (persze ez csak a kismennyiségű, kulturált borfogyasztás esetére igaz).

A nemrégiben újranyílt Göcseji Múzeum első időszaki kiállításán Pál-Simon Kornélia művészettörténész, a kaposvári Rippl-Rónai gyűjtemény-, és a kiállítás kurátora várta az érdeklődőket egy rendhagyó tárlatvezetésre. Az egyes termek hangulatához pedig (hol kiegészítés-, hol meg ráerősítésképpen) Pampetrics György borkereskedő ajánlott minőségi italokat. A már említett fekete korszakhoz például fehéret; egy soproni Irsai Olivért, melynek már az illata is üdeséget vitt a sötét árnyalatok közé.

Ne gondoljuk azt, hogy Rippl-Rónai nyomasztó hangulatában festett fekete képeket pályája elején, de azt se, hogy a mestertől, Munkácsy Mihálytól „lopta” volna az ötletet. A sötét inkább a kiindulási alap volt, érdekelte a fekete és a szürke, illetve hogy mit és hogyan lehet velük művészileg megoldani. Pál-Simon Kornélia azt is elmondta, hogy a „fekete képek” értelmezésében sokat segítenek a címek, amik ráadásul elég formabontónak számítottak. Rippl-Rónai ezen korszaka ugyanis a millennium és a századforduló időszakára tehető, amikor inkább a pátosz, a dicsőség, a magyar történelmi múlt örömei vagy kudarcai lengték be a hétköznapokat. Ebbe a (kor)hangulatba bizony kevéssé illettek a művész munkái és merésznek mondható címadásai (Anyám varr, Ödön fia lustálkodik). Nem is szerették Rippl-Rónait, nem fogytak a képei, a siker még váratott magára. Majd a Róma-villa időszakában (1908-tól haláláig, 1927-ig), ami otthon, műterem, társasági- és kulturális központ is volt. Ekkoriban hagyott fel a fekete színnel is, ami szintén nagy lépés volt a siker felé…

Közben megtudtuk: a zalaegerszegi kiállítás koncepciója az volt, hogy Rippl-Rónai művészetét, életének korszakait, személyiségét elhozzák a zalai megyeszékhelyre. A festményeken kívül személyes tárgyak és más dokumentumok is a kiállítótérbe kerültek. A művész figuráját jellegzetes kalapja idézi meg, jelezve azt is, hogy stílusa, szellemisége erősen kilógott az akkori kaposvári közegből, de azért egy idő után megkedvelték a művészt.

A tárlat azt a tévhitet is igyekszik eloszlatni, hogy Rippl-Rónai kizárólag festőművész volt. Pál-Simon Kornélia kiemelte, hogy az alkotóban a magyar iparművészet megteremtőjét is tisztelhetjük, de grafikáival is nagyot alkotott. Több akart lenni, mint egy akadémikus festő (és mint egy Munkácsy-tanítvány). Tanulmányai idején, a párizsi akadémián a Nabis-csoport tagja lett, s ezek a művészek nem akartak a vászon fogságába esni. A művészetet életük szerves részévé szerették volna tenni; legyen szó lakberendezésről, könyvborítókról, étkészletekről vagy bármilyen hétköznapi tárgyról. A grafika mindehhez kiváló alap volt (mint ahogyan később a portrékhoz, aktokhoz is). Rippl-Rónai tervezett például az Andrássy-ebédlőhöz tányért, melyet aztán a Zsolnay-gyár valósított meg.

A 4000 darabos Rippl-Rónai gyűjteményből 55 képzőművészeti alkotás érkezett Zalaegerszegre, és – teremről teremre járva – szinte mindegyikhez lehetne mesélni valamilyen történetet. Közben gyümölcsös sauvignon blanc, majd friss, rosé került a poharakba, és ezen a ponton bátran lehet beszélni a nőkről, akik nagy szerepet játszottak a művész életében. A „Gitározó nő”-től gyermeke született, akit nem vett a nevére. Felesége, Lazarine Baudrion pedig modellje volt Párizsban. Évekkel később ő volt az, aki a művészt összehozta a mindössze 17 éves Zorkával. Persze a feleség modellnek ajánlotta a hölgyet, nem szeretőnek, de mégiscsak „viszony” kerekedett a dologból. És ha már modellek: a Róma-villában folyamatosan nagy volt a nyüzsgés, és ez volt a kaposvári társasági élet egyik központja is, ahol mindig szép lányok forgolódtak. A művész számtalan modellről készített akt képeket, akik közül többen még kiskorúak voltak. Akkoriban ez még nem számított bűncselekménynek, ma már a hatóságok nem néznék jó szemmel az ilyen eseteket.

A villát és az itt zajló életet idézik a kiállítás fő helyére került, már a „kukoricás” korszakhoz tartozó festmények (Szobarészlet, A szobában, Modelljeim kaposvári kertemben). Ezek minden bizonnyal Rippl-Rónai legismertebb és legszebb képei. A „kukoricás” korszakkal (de már korábban a tájképekkel is) elhagyta a sötét tónusokat, harsány, élénk színeket használt, melyeket nem kevert. Az ecset lenyomatai pedig olyan hatást keltenek, mintha lapos, kukoricaszemre emlékeztető foltokból állna össze a kép.

A Róma-villa pezsgő, színes, élettel teli világához és a tárlat már említett, legnívósabb festményeihez a Pannonhalmi Főapátság vörösborát, a Heminát ajánlotta Pampetrics György. Nem mintha a festőművész szerzetesi életet élt volna. Az alkotásban viszont fegyelmezett volt. Az „egyszerre festés elvét” alkalmazta. Nem merült el a részletekben, egyben kezelte a felületet, képei „egy ülésre” készültek. Mint ahogy jó társaságban, jó bor mellett se ugrál fel-le az ember. Egyszerűen csak belefeledkezik a dolgokba, kikapcsolva az időt.