Utóvéd: szocreál a festészetben és az építészetben

 A panelépítészet nem azonos a szocialista realizmussal

„Vörös zárvány – Ideológia és művészet kapcsolata, túlélési stratégiák az ’50-es évek Magyarországán, a szocreál építészeti, festészeti hagyatéka” című előadásán többek között azt elevenítette fel, hogy a II. világháború után végbemenő politikai, ideológiai változás miképp hatott a képzőművészetre és az építészetre. 

A címadással kapcsolatban elmondta: a szocialista realizmus (szocreál) a magyar művészettörténetnek egy igazi „zárványa”. Se előzménye, se konzekvens folytatása nincsen; a társadalomra és a művészeti életre felülről ráerőltetett stílus volt. Egy erősen megosztó és problematikus időszak „termése”, amit sem kiköpni, sem lenyelni nem tudunk azóta sem – fogalmazott.

Kovács László és Tóth Norbert a program szervezője

A szocreál egy viszonylag rövid időszakot ölelt át, hiszen 1953, vagyis Sztálin halála után tulajdonképpen már nem beszélhetünk róla. Igazi szovjet import volt; a Rákosi-korszak propaganda művészete ugyanis a sztálinista mintát követte (a Szovjetunióban már az 1930-as évektől jelen volt). Magyarországon az 1947-49 közötti időszak tekinthető a „fordulat évének” művészeti szempontból is. A háború utáni pár esztendő ugyanis még az avantgárd törekvések folytatásáról szólt (ekkor működött az Európai Iskola művészcsoport és az Elvont Művészek Csoportja is).  1947-től aztán egyre harsányabb cikkek támadták a modernizmust, össztűz alá véve annak intézményeit és képviselőit. Néhány év leforgása alatt fel is számolták az addigi szabad művészeti életet, művészeti piacot és a művészeti kritikát is. Lassan pedig a korábban mértékadónak tartott képzőművészek is nyomás alá kerültek.

Kovács László elmondta: immár nem a forma, hanem a tartalom volt fontos. A hazai művészek felé a sajtóorgánumokon keresztül juttatták el az ideológiai elvárásokat, témajavaslatokat. A munkásábrázolás, a dolgozó paraszt, az iparosítás, a gyárak élete és nagy általánosságban az épülő szocializmus, az új embertípus megjelenítésé vált a fő toposszá. Mindezek a témák kizárólag a realizmus köntösében jelenhettek meg, és a szocreál festményeknek, szobroknak optimizmust kellett sugározniuk. Megjelentek az idealizált zsánerek: az úttörőmozgalom, a szórakozás, a majálisok és általában véve a pihenés, jókedv, vagyis a (hamis) boldogság látszatát keltő ábrázolások. A képek nem a valós közhangulatot tükrözték. A kor emberének nem volt magánélete, a családok életébe is beszivárgott a politika.

Ebben a közegben voltak olyan alkotók, akik teljesen azonosultak az új szemlélettel, mások csak alkalmazkodtak a körülményekhez, de akadtak olyanok is, akik visszavonultak, háttérbe szorultak, ellehetetlenültek. Sokan a bábszínházba mentek dolgozni és díszleteket festettek, mások belső emigrációba vonultak. Csak egy szűk réteg tudott boldogulni a művészetből, ők viszont a kulturális elit tagjai lettek – hangzott el. A művészettörténész felidézte: Sztálin halála után fordulat állt be, hazánkban pedig az 1956-os forradalom is segítette a korábbi kultúrpolitika felülvizsgálatát. A szocreál így 1957-re végérvényesen lezárult, mégpedig az úgynevezett Tavaszi tárlattal, ahol már újra megjelent az absztrakt. (Persze a kultúrpolitika később az Aczél György nevével fémjelzett 3T-vel újra „bekeményített”.)

Hasonló folyamatok figyelhetők meg az építészetben is. Itt is a szocreál diadalra juttatása volt a cél. Tartalmában szocialista, formáját tekintve nemzetinek kellett lennie az épületeknek, utóbbi Magyarországon azt jelentette, hogy a klasszicizmushoz „nyúltak vissza”. Megjelent a szimmetrikus tömegelrendezés, a (mű)kő lábazatok, az árkádívek, a timpanonok és oszlopok, valamint az antik hatások. A méreteket illetően viszont a monumentalitásra törekedtek (bár közel sem akkora léptékben, mint a Szovjetunióban). A homlokzati díszek – bár látszólag az antik kort idézték – a szocreál képzőművészetre jellemző munkás, paraszt (szocialista embertípus) ábrázolásokat jelenítették meg. (Az országban erre számos példát találunk: Dunaújváros házai, a győri vasútállomás, a zalaegerszegi Ruhagyárral szemközti lakóházak és az Ady mozi épülete.)

Az Ady-mozi homlokzata (Forrás: ZalaMédia archív/Pánczél Petra)

Kovács László hangsúlyozta: máig sokan összekeverik a szocreál építészetet a panelházakkal, a panelépítkezésekkel, pedig a kettőnek semmi köze egymáshoz. Annál is inkább, mert tömegével az 1960-as, ’70-es évektől épültek a lakótelepek, és Sztálin 1953-ban bekövetkezett halálával az építészetből is kikopott a szocreál, viszont a modernista elemek egyre inkább visszaszivárogtak (szocialista modernizmus).

Sokszor felmerül a kérdés, hogy miképp viszonyuljunk a szocreálhoz? A művészettörténész szerint akkor is születtek értékes alkotások, így ami minőségi, az védendő. Budapesten például a mátyásföldi egykori szovjet tiszti kaszinó felújítása jó példa egy szocreál épület rekonstrukciójára, újrahasznosítására; ma birkózó- és vívócsarnok működik a falak között.