Rómát látni és… túlélni

A látogatóban jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor most a budiból jutunk-e el Rómába, vagy Rómából megyünk-e egyenesen a vécére? És mi köze mindennek a Római Magyar Akadémia képzőművészeti ösztöndíjához? Tóth Norbert zalaegerszegi alkotó (aki az Ady-iskola egykori tanáraként is ismert a városban) mindenesetre talált kapcsolódási pontokat a fenti – látszólagos – ellentmondások között.

Művészi akció és jelenlévőség

Mint arról már korábban beszámoltunk, a képzőművész tavasszal egy hónapot töltött az „örök városban”, elnyerve az akadémia ösztöndíját. Pályázatának fókuszába pedig Göbel Árpád festőművész munkásságát, és életének egy epizódját (az utolsót) állította. Aki szintén tanár volt, szintén Zalaegerszegről utazott Rómába (1931-ben), mégpedig ugyanígy egy állami képzőművészeti ösztöndíj nyerteseként. Csakhogy Göbel római tartózkodása alatt váratlanul ágynak esett és elhunyt. Négy évtizeddel később, 1971-ben, pedig ugyanígy járt Götz János szobrászművész is, aki ugyancsak Zalaegerszegről ment az olasz fővárosba. Igaz, nem akadémiai ösztöndíjasként, hanem egy kerámiagyáros meghívására, de ez a tényeken és a sors abszurd ismétlődésén mit sem változtat.

A fentiek ismeretében nem véletlenül lett Tóth Norbert akadémiai beszámoló kiállításának címe az, hogy Rómát látni és meghalni – Remélem, én túlélem. (Tegyük hozzá gyorsan, Budaházi Tibor festőművésznek néhány éve már sikerült megtörnie az átkot, ő akadémiai ösztöndíjasként épségben visszatért Rómából Zalaegerszegre.)
Hogy Tóth Norbert esetében hogyan sikerült a „túlélés”, és milyen inspirációkat szerzett Rómában, arról szól a mostani tárlat. Ami többrétegű, több (idő)síkon mozog, sőt maga a megnyitó is egy műalkotás volt, hiszen a közönség egy performansz részese lehetett. Ha pedig a bevezetőben megemlítettük a budi-installációt, essünk túl ennek a riasztó/megmosolyogtató (bár ez esetben esztétikusra sikerült) térelemnek az értelmezésén.  Annál is inkább, mert a kiállítótér falain is feltűnnek a fából tákolt vécék. Az alkotó azt mondja: a „pottyantós” számára tökéletes szimbolikája a vidékiségnek. Jól ki lehet fejezni vele, hogy ő is, és Göbel is egy kisvárosból jutottak el A Városba, ahol a barokk, és a keresztény szimbolika esszenciája található. Így a barokk kapuzatba rejtett vécé afféle átmenet a két állapot között.

A tárlat első részében Göbel nyomába eredhetünk – ahogy a most kiállító művész is tette Rómában –, de láthatjuk Tóth Norbert erre adott válaszait is (jórészt barokk stílusú képkeretekbe helyezve a reflexiókat). A kiállítás többi része már leválik Göbelről, és a személyes élményeken, inspirációkon (barokk-hatások, keresztény ikonográfia, kegytárgyak, szekkó festés) alapul.
A koncepció központi eleme itt az idő és a jelenlévőség. Ezt erősítette a megnyitó gyanánt szolgáló performansz is. Ennek egyik részeként Berka Attila író (a Spanyolnátha művészeti folyóirat szerkesztője) tárlatnyitókra jellemző mondatokat (inkább kliséket) olvasott fel, tárlatnyitókra egyáltalán nem jellemző öltözékben. (Utólag megtudtuk: az 1931-es Római Iskola első kiállításán elhangzott beszédből szemezgetett.) Közben bejárta a tér minden szegmensét; mozgatva így a tömeget is.

A közönségnek szüksége is volt a helyzetváltoztatásra, hiszen Tóth Norbert is megkezdte közben a maga akcióját: megsemmisítve (vízbe dobva) „Üres ígéretek” címkével ellátott agyagszobrait (politikusok, hadvezérek, istenségek bomlottak szét). Majd láthatatlanná tette (oltott mésszel átfestette) „vállalhatatlan” képeit. Illékonyság-idő-halál-túlélés, valamint az alkotó és befogadó folyamatos jelenlévősége került ezzel az akcióval fókuszba. Vagyis vált az egész művészi koncepció és attrakció lényegévé. Az alkotó azt mondja: a kiállítás és a nyitány az időről szól. Aki ott van, jelen van és átéli; az érti. Aki később nézi meg, az jórészt csak dunsztosüvegekben lévő agyaghalmazt talál. Így más lesz az értelmezési keret. (Ezen a ponton azt is fontos megjegyezni, hogy a helyi közönség ritkán tapasztalhatja meg azt, hogy egy tárlatnyitó nem a passzív befogadásról, a gondolatok frontális közvetítéséről szól, hanem a jelenlévők aktívabb részvételéről. Bár most elmondható, hogy nemcsak szépszámú, hanem alapvetően nyitott vendégseregre talált a kiállító művész.)

Hogy a jelenlévőség elég-e a tárlat címében hirdetett túléléshez? Tóth Norberttől azt a választ kaptuk, hogy a dolgok megélése fontos. Úgy is meg lehet halni, hogy soha nem éltünk meg semmit, soha nem voltunk ott igazán. Rómát pozitívan élte meg, de nem meri azt állítani, hogy teljesen ott volt, jelen volt. (Közben a hazai dolgokra is figyelt; internetezett, csetelt). De ez nem feltétlenül hiba, ez a 21. század. Göbel kora nyilván más volt ebből a szempontból is. Ettől függetlenül néha lassítanunk kell.

Közben a kiállítótérben nem áll meg az élet (az alkotás folyamata): az akváriumba tett Zénón agyagportré egy ügyes szerkezetnek köszönhetően 6 percenként veszít alakjából. Lassan semmisül. De tovább jelen van, mint „ígérgető” szobortársai.

A tárlat szeptember 29-ig látogatható a Városi Hangverseny-és Kiállítóteremben.