Kádár-kockák művészi megközelítésben

Becsvölgyei „Terepszemle” Csondor Rékával és Nemes Csabával

Csondor Réka (ötödéves festészet szakos hallgató; PTE Művészeti Kar) alkotásaiból nyílt kiállítás a Göcseji Dombérozó keretében Becsvölgyén, a Bán ház újonnan felavatott Szegvidéki Pajtájában. A „Terepszemle” című tárlatot a fiatal alkotó mestere, Nemes Csaba festőművész, egyetemi tanár ajánlotta az érdeklődők figyelmébe. A pályakezdő alkotónak ez az első önálló kiállítása.

Nemes Csaba és Csondor Réka

Csondor Réka Gutorföldéről származik, a zalaegerszegi Ady-iskola művészeti gimnazistája volt, majd a Pécsi Egyetemen folytatta tanulmányait. A vidéki, falusi közeg nagyban hat művészeti stílusára. Elemezi, megérti és hitelesen jeleníti meg a vidéket, a vidéki életet és főleg annak mindenki által ismert elemét, a Kádár-kockát. Vagyis a falusi hétköznapok jellegzetes háztípusát – hangzott el a megnyitón. Az alkotó kizárja az ehhez kapcsolható, romantikusnak ható, vagy sztereotip témákat. Nem idealizál, vagy ironizál, de finom önreflektív humor sejlik fel a képein – mondta Nemes Csaba, akinek a festményein szintén gyakran megjelennek a Kádár-kor épületei. 

Mester és tanítványa néhány alkotása egyaránt látható a budapesti Ludwig Múzeum „Kis magyar kockológia. A modernitás hajlékai a Kádár-korszakban” című csoportos kiállításán, mely szintén a fenti témát dolgozza fel. Vagyis hogy egy történelmi korszak emblematikus épülete és a hozzá kapcsolódó életforma miképp jelenik meg a kortárs képzőművészetben. A becsvölgyei és a fővárosi kiállítás apropóján beszélgettünk a Göcseji Dombérozón Csondor Rékával és Nemes Csabával.

- Honnan jött az indíttatás, hogy a kockaházak felé fordulj? A gyerekkori közeg, vagy az egyetemi tanárod volt nagyobb inspiráció?

Csondor Réka: Másodéves egyetemistaként kezdtem a Kádár-kockákkal és lakótelepi házakkal foglalkozni. Leginkább onnan jött az ötlet, hogy buszon utaztam, bámultam ki az ablakon, és feltűnt, hogy mennyire uralja a környezetet a látszólag sok egyforma falusi ház. Amik aztán mégiscsak mutatnak egyedi vonásokat. Mivel magam is ebből a vidéki közegből jövök, tudom, hogy szerethetőek a Kádár-kockák, és szinte mindenki kapcsolódik hozzájuk valamilyen formában. Aztán a műteremben elkezdtem játszadozni a formákkal, a méretekkel. Először 10x10-es kockákat készítettem, ezek Becsvölgyén nem láthatók, ám a Ludwig Múzeum kiállításán igen. Ez a 10x10-es méret amúgy egy méretarányos, lekicsinyített mása az eredeti házaknak. A Covid alatt, az egyetemi tanulmányok mellett falusi postásként dolgoztam, így újra közel kerültem a vidéki élethez és emberekhez. Sokat fotóztam a környéket, a festmények a fényképek alapján készültek. Először kisebb, A5-ös képeket készítettem, majd évről évre nőtt a lépték.

- A művészi érték szempontjából jelent valamit, hogy egy alkotó fotó alapján készít festményt?

Nemes Csaba: Semmit nem von le az értékéből. Ma már általánosan elterjedt dolog, hogy a hallgatók, és a művészek is fotó alapján dolgoznak. De nem mindegy, hogy ki hogyan áll a kérdéshez. Vannak, akik realista módon, valóban fotószerűen használják a fényképet festményeiken, és vannak, akik csak vázlatként, előtanulmányként készítenek felvételeket – Réka inkább ilyen. Nem lehet mindig emlékezetből festeni, mert az sokszor töredékes, sokszor meg megszépíti a valóságot, ezért sem probléma, ha egy festőművész fotózik is. Még Munkácsy és Csontváry is készített a maga korában fotográfiákat a nagyobb műveik megfestése előtt. Szóval, ez nem új dolog. Napjaink technikai eszközei persze könnyebbé teszik mindezt.

- Aki kockaházak között nőtt fel, kellően el tud távolodni érzelmileg a hely szellemétől ahhoz, hogy ne egy emlékkép, vagy idillikus állapot jelenjen meg a képein?

Cs.R.: Ritkán járok már haza Gutorföldére, és ez a távolság helyretette bennem a dolgokat. Egy-egy hazalátogatáskor érnek különféle ingerek, melyek felerősödnek, és ezt próbálom utána megfesteni. Szemlélődöm, aztán fotókat készítek és visszaadom, amit látok. A gyerekkori emlékeim valóban elég torzak, és ahogy Csaba is utalt erre, tényleg meg is szépülnek. Ezért elsősorban a jelenkori állapotokat ábrázolom. Ez, ami igazából érdekel. Mindig érdemes felfedezni az apró változásokat, részleteket. „Jé, ezt a boltot felújították, ez a ház a múltkor nem így nézett ki, ezt meg senki nem gondozza már.” Bizonyos szempontból van állandóság a falvak utcaképében, de a Kádár-kockák meg folyamatosan alakulnak, színesednek, vagy pusztulnak. Napjaink divatjai is hatnak rájuk, így alig van két teljesen egyforma ház.

- Milyen a Kádár-kockában élők viszonyulása a képeidhez? Más a fővárosban vagy a pécsi egyetemi közegben bemutatni ezeket a festményeket, mint egy falusi térben, ahol tulajdonképpen saját házukat, háztípusukat látják viszont az emberek? És más-e az, ha egy vidéki, vagy ha egy fővárosi/nagyvárosi művész nyúl ugyanehhez a témához?

Cs.R.: A zalaegerszegi Apáczai MK-ban nemrégiben egy csoportos kiállításon bemutattam nyolc festményemet, és a tárlatnyitóra eljöttek páran a falumból. Azt tapasztaltam, hogy a felismerés örömével hatott rájuk, amit láttak, és büszkék voltak arra, hogy megörökítettem a házukat, vagy az utcát ahol élnek. Szerencsére eddig mindenki pozitívan állt hozzá az általam megfestett jelenségekhez, akár falusi, akár városi közegből jöttek.

N.Cs.: Ez egy érdekes kérdés, mert sok képzőművész foglalkozott a szocializmus építészetével az elmúlt évtizedekben, és amit Réka mond, az nem volt mindig egyértelmű. Birkás Ákos például már az 1970-es években festett ebben a témakörben, és utólag zsákutcának érezte ezt a korszakát. Kipróbált valamit, de nem azt a reakciót kapta, amire számított. Próbálkozott azzal, hogy kisebb falusi kultúrházakban állította ki a műveit, de akkoriban nem nagyon tudták értelmezni az emberek, hogy miért fest kockaházakat valaki. Időben akkor még közelebb voltunk ezek kialakulásához, ma meg már az átalakulásukat szemléljük. Érdekes, hogy Birkás művészetében egy erős konceptuális vonal figyelhető meg, Réka nem ilyen oldalról közelíti meg a kérdést. Nála több az érzelem, az élményszerűség, de egyúttal kívülálló, külső szemlélődő is; nem billen el a mérleg. Korrajzok ezek, a jelen valóságából. Hol kiragadott részleteket, hol humoros jeleneteket, pillanatképeket látunk a falu életéből, épületeiről.
Az biztos, hogy a témával kapcsolatban más a nézőpontja annak a művésznek, aki faluban születik, mint aki városban. Az egyik csoportnak el kell távolodni kicsit ettől a közegtől, hogy kérdéseket vethessen fel, a másik meg már eleve kívülállóként tekint rá. Mégis hiteles tud lenni mind a kettő. Ha nagyon alapos elemzésnek vetnénk alá az e tematika köré sorolható művészeket, talán felfejthetnék az eltéréseket, amik elsőre nem is biztos, hogy szemet szúrnak. 

- Elég nehezen nézünk szembe a szocializmus hagyatékával, a korszak építészethez pedig sokszor negatívan viszonyul a közönség. A festészet segíthet a múlt feldolgozásában, értelmezésében? 

N.Cs.: Mindenképpen, sőt azt érzem, hogy kicsit meg is késtünk ezzel. A Kádár-kocka egy szeretett-gyűlölt forma, de mégiscsak nagyon jellemzően írja le az egész korszakot. Nem véletlenül épültek ezek a házak épp akkor, és ebben a stílusban, formában. Szerencsére ma már a történettudomány, a néprajz és a képzőművészet is foglalkozik a korszak elemzésével, értékelésével. (A szentendrei skanzenben szintén nyílt egy ehhez kapcsolódó kiállítás.) Szerintem a festészet eszközeivel reagálni erre a jelenségre lényeges dolog, hiszen új gondolatokat indíthat el, és új értelmezési kereteket adhat. Segíthet a környezetünk másfajta megfigyelésében, megismerésében. Ezáltal a múlt feldolgozásában is.