Borzolnak, kaparnak; nyomot hagynak a rézben

Mint megtudtuk: igazi metropolisz ez, modern formatervezett üvegpalotákkal és kiállítóhelyekkel, meg a kommunizmus idejéből ottmaradt épületekkel. A városban jól megfér egymástól nem messze Lenin és Jelcin szobra (utóbbinak elég nagy kultusza van itt), valamint a „nyugati” autócsodák és a hatvanas éveket idéző – már-már múzeumba való – tömegközlekedési eszközök.

A jekatyerinburgi biennálén járt Frimmel Gyula grafikus 

Frimmel Gyula

A képzőművésszel az utazás tapasztalatairól és a mezzotinto technikában rejlő lehetőségekről beszélgettünk. Ahogy elöljáróban viccesen fogalmazott: a világon elég kevesen csinálják ezt a „marhaságot” (vagyis a 17. századból származó, borzolásos, kaparásos technikán alapuló grafikai eljárást), akik pedig mégis, azok egy közösséget alkotnak. Nos, az ő találkozóhelyük a kétévente megrendezésre kerülő jekatyerinburgi mezzotinto fesztivál, melyen idén egyedül Frimmel Gyula képviselte Magyarországot.

- Hogy lett éppen Jekatyerinburg a helyszín?

- Az ottani szépművészeti múzeum anyagában nagyon sok korabeli, mezzotinto technikával készült grafika van, melyek a cári gyűjteményből származnak. A múzeum agilis vezetőjének az az ötlete támadt körülbelül tíz évvel ezelőtt, hogy jó lenne a téma köré egy kortárs nemzetközi fesztivált szervezni. Így jött létre 2011-ben a mezzotinto biennálé, melyre a világ bármely országából jelentkezhetnek azok a grafikusművészek, akik ezzel a technikával foglalkoznak. A fesztiválra korábban egyik művésztársam, Kéri Imre festő, grafikus hívta fel a figyelmemet.

- A rendezvény honlapja szerint 31 országból, 113 művész, körülbelül 1000 alkotással szerepelt a seregszemlén. Azért ez nem tűnik kevésnek.

- Valóban, de ha belegondolunk, hogy hány festő, szobrász, grafikus él és alkot világszerte, akkor ahhoz képest tényleg kevés azok száma, akik ezt a mezzotinto eljárást alkalmazzák, hiszen ez egy nagyon speciális és nehéz technika…

- … pepecselős…?

- Igen! Időigényes. Fárasztó. És sok türelem kell hozzá. Azt már nem is mondom, hogy eladni is nehéz. Szóval – némi iróniával – az összes előnye megvan, ami vonzóvá teszi számomra! A technikai háttere is különleges, bár elég egyszer megvenni a szükséges felszereléseket, és azt még az unokák is használhatják.

- Mi történik, amikor ennyi szakmabéli összejön egy másfél milliós orosz nagyvárosban?

- Nyilván nem volt ott személyesen mind a 113 kiállító. Valamivel több, mint negyvenen utaztunk el. Kiállításmegnyitóval, aztán szakmai előadásokkal, workshopokkal, eszmecserékkel teltek a napok. Nagyon tanulságos volt ez az öt nap számomra. Az alkotásaim már a korábbi biennálékon is szerepeltek, de azt sosem gondoltam, hogy lesz lehetőségem személyesen is részt venni a fesztiválon és bemutatót tartani. Szerencsére a konzulátus – a Magyar Művészeti Akadémia jóváhagyásával – támogatta a kiutazásomat. Nem bántam meg, sőt! Egyrészt nagyon kedves emberekkel és profi szervezéssel találkoztam, kezdve onnan, ahogyan fogadtak bennünket a reptéren. Majd önkéntes kísérők (diákok) kalauzoltak minden egyes vendéget. A szakmai bemutatók pedig nagyon jók voltak arra, hogy mindenki ötleteket gyűjtsön, hogy még mivel és miképp lehet alkotni.

A grafikuművész szakmai bemutatót is tartott a biennálé keretében

- És mivel? Hiszen a mezzotinto egy elég jól körülírható technika, a hozzá való eszközökkel.

- Például fogfúróval! Viccesnek tűnik, de tulajdonképpen bármilyen eszköz használható, ami nyomot hagy a rézben és utána képpé alakítható. Bár maga az eljárás Európában született, a világ számos helyén alkalmazták/alkalmazzák ma is. Korszakoktól és kultúrától függően pedig a legváltozatosabb témákban és stílusban dolgoznak a művészek. Ez itt is jól megfigyelhető volt. Szóval az az érdekes, hogy ki hogyan alkalmazza ezt a speciális technikát. 

- Volt olyan, ami a meglepetés erejével hatott?

- Igen. Egyrészt izgalmas, hogy az amerikaiak (például Art Wenger) fényképeket vesznek alapul, és a fotókat az eljárás segítségével szinte egy az egyben „átteszik” grafikává. Érdekes megfigyelni, hogy vajon az új mű mennyire tartja meg a fotószerűséget. Azért kicsit átalakul. A másik, ami nagyon tetszett, a japán kolléga (Mikio Watanabe) munkássága. Ő jellegzetes keleti témákat, motívumokat használ. Olyan – látszólag – könnyed, kecses, színes, főleg organikus minták vannak a grafikáin, hogy eddig nem gondoltam, hogy mezzotinto technikával ilyent el lehet érni. Aztán kiderült, hogy körülbelül harmincféle, különböző méretű és szélességű himbavassal (borzolóeszköz) dolgozik, és nem réz-, hanem acéllemezre. Fehérrel alapoz, azt kaparja vissza; gyönyörű munkák ezek.

- Akkor biennálé inspirálta Frimmel-művek vannak készülőben?

- Nem hiszem, hogy a jövőben teljesen másféle grafikákat készítek, de az tény, hogy sok olyan jópofa megoldást láttam, amit biztos, hogy kipróbálok

- Amúgy ez a már említett pepecselős, időigényes alkotási folyamat inkább nyugtatóan hat, vagy idegesítő is tud lenni egy-egy készülő mű esetében?

- Nyugis. Olyan még nem volt, hogy mérges lettem volna, még akkor sem, ha esetleg nem úgy sikerült valami, ahogy eredetileg elképzeltem. Inkább az van, hogy nagyon jól elvagyok magamban. Az egy ideális állapot számomra, amikor bezárkózom a műterembe. Maximum a macska van körülöttem… közben csendben dolgozom.