A ceruzarajz áll hozzá a legközelebb

 Klasszikus ábrázolás, némi feszültséggel

Varga Bálint grafikus úgy zalaegerszegi, hogy nem itt nőtt fel (hanem Rédicsen), most pedig úgy él itt, hogy közben ingázik Bodajkra. Mert nemcsak a zalaegerszegi Ady-gimnáziumban tanít, hanem a bodajki alapítványi művészeti iskolában is. Emellett folyamatosan alkot, képei főleg csoportos kiállításokon láthatók, de tavaly Móron egyéni tárlata is nyílt. Jelenleg a hangversenyteremben látható egy akt képe a „Zalaegerszegi Szalonban”, illetve a tatai Kuny Domokos Múzeum Barlang/Grotta tárlatán is szerepelnek művei.

Többek között a klasszikus ceruzarajzról és aktokról beszélgettünk, de az is szóba került, hogy miért költözött vissza szülővárosába, amikor soha nem is élt itt?

- Szombathelyen érettségiztem, majd felvettek a Képzőművészeti Egyetemre, így onnantól kezdve Budapesten laktam, több mint húsz évig. Közben a tanítás miatt ingáztam más városokba. Egyszer csak sok lett Pest, túl nagynak, töménynek éreztem. Vágytam valami kisebb helyre, és a zalaiság annak ellenére bennem van, hogy keveset éltem itt. Néhány éve visszaköltöztem, a tavalyi tanévtől pedig az Ady-iskolában is tanítok a bodajki gimnázium mellett.

- A ceruzarajzot sokan csak alapnak tekintik, vázlatkészítésre használják. Nálad pedig ez a fő csapás. Miért alakult így?

- Képgrafika szakos voltam a „képzőn”, a sokszorosító grafika is jelen volt az életemben. Sőt, tulajdonképpen rengeteg stílust kipróbáltam, végig járva az egyes műfajokat. Aztán rájöttem, hogy hozzám a kézi rajzolás áll a legközelebb. Szeretek festeni is, de az a legjobb, ha hagyományos ceruza van a kezemben. A legérzékenyebb, legfinomabb dolgokat ezzel tudom kifejezni.

- Például a női testet? Jórészt aktokat rajzolsz…

- Azért nemcsak! Itt is bejártam egy utat. Először tárgyakat kezdtem rajzolni, méghozzá teljesen egyszerű, banális dolgokat. Olyanokat, amik nap, mint nap szembejöttek velem az utcán munkába menet. Biciklitároló, parabolaantenna. Olyan sokszor láttam őket, hogy ismerősként köszöntöttek, és úgy éreztem, mintha lelkük is lenne. Vagy épp a lerajzolás által adtam lelket nekik. Viszont teljesen kiragadtam őket a környezetükből; nincs háttér, szinte csak lebegnek. Végül eljutottam odáig, hogy mégiscsak az ember sűríti magába a lényeget, ez a csúcsok csúcsa! Így kezdtem el intenzívebben foglalkozni az emberábrázolással és az aktokkal.

- Ez egy teljesen klasszikus, vagy ha úgy tetszik hagyományos műfaj, de ha ránézünk a képeidre, mégis van benne valami „vargabálintos” feszültség, amitől egyedinek tűnnek.

- Tényleg nem találtam fel semmi újat, egy konzervatív műfaj ez. Épp ezért szakmai körökben sokan ellenérzéssel viseltetnek iránta, mondván: túl didaktikus. A női test ábrázolásával amúgy is óvatosan kell bánni, nehogy tárgyiasításnak tűnjön. Érzékeny téma ez, de mégis bevállaltam! Talán attól egyediek a rajzaim, hogy a tárgyak ábrázolásához hasonlóan az aktok esetében sem rajzolok környezetet, díszletet. A képeken nem látható más, csak maga a forma, teljesen realista pozícióban. Hogy hol van, az lényegtelen. Az is fontos számomra, hogy bár ruhátlan alakokról van szó, mégsem kitárulkozók, mert a testhelyzetük zárt. Talán ezek a fenti kettősségek adják az alkotásaim egyediségét. Így lesz egy klasszikus műfajból mégis kortárs alkotás

- Vagyis attól kortárs, hogy a hagyományos ábrázolásmódba belecsempészel némi kontrasztot, vagy feszültséget?

- Nagyjából igen. Hagyományos témaválasztás, hagyományos technika – szimpla ceruzarajz – de van benne egy kis plusz, amitól mainak érezzük. Egyébként, a témaválasztásban az is benne van, hogy kicsit eluntam a kortárs művészet folyamatos kérdésfelvetéseit. Válaszok nincsenek, mintha semmi biztos fogódzó nem lenne. Szerintem emiatt a kortárs művészet marginális helyzetbe is került, csak egy szűk réteg vevő rá. Az emberekhez nagy általánosságban kevés dolog jut el. Rájöttem, hogy én már nem a kérdésekre akarok fókuszálni. Nem a néző értelmét, agyát akarom megdolgoztatni a képeimmel, hanem az érzelmeit. Nekem fontos, hogy akár egy laikus is közelebb kerüljön a képzőművészethez a grafikáim által. És talán egy stabilabb viszonyulási pontot is adok a befogadónak azzal, hogy figurákat, felismerhető alakokat látnak. Persze egy kép látványát sosem lehet teljesen szavakkal leírni. A lényeg az, hogy a kidolgozottság maximalizálásával és a beállítás minimalizálásával egy olyan feszültséget keltsek, ami hat az érzelmekre.

- Ezek a rajzok gyorsvázlatok kidolgozásai, vagy hosszú órákon át rajzolod a modellt?

- Nagyon lassan dolgozom. Pepecselős, töprengő típus vagyok, ráadásul maximalista. Nincs az a modell, aki ezt kibírná mozdulatlanul. Inkább az a munkamódszerem, hogy sok vázlatot készítek, és több oldalról le is fotózom a modellt, így a kidolgozás és a kép véglegesítése elhúzódhat. Sokat agyalok az előkészületeken, beállításokon is. A lassú munkafolyamat miatt mindig azt érzem, hogy a kortársaim sokkal többet dolgoznak mint én, több alkotást hoznak létre.

- Nem ér az a vád, hogy a ceruzarajz miatt túl monokrómok a képeid?

- Vád még nem ért, de én magam néha már érzem ezt. Mostanában el is kezdtem festeni, csakhogy egy kis színt is vigyek az alkotási folyamatba…