Vándorló társulatok, alternatív színpad, állandó színház

Konferencia Zalaegerszeg színháztörténetéről

A „Színházi élet Zalaegerszegen a kezdetektől az állandó színház megnyitásáig” című tudományos konferencia apropóját az adta, hogy a megyeszékhely színháza idén ünnepli 40. évfordulóját. A tanácskozást – melyre a díszteremben került sor – a Göcseji Múzeum szervezte. A rendezvényen a múzeum történészei mellett a Zala Vármegyei Levéltár kutatói, a Petőfi Irodalmi Múzeum, az Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum egy-egy munkatársa, valamint dr. Merő Béla rendező, színházi szakember tartott előadást. Köszöntőt Havasi Bálint múzeumigazgató, Balaicz Zoltán polgármester és dr. Besenczi Árpád színházigazgató mondott. Az ülésen Kiss Gábor főkönyvtáros elnökölt.

A tanácskozás előadói (Fotó: Pánczél Petra)

A magyar nyelvű színjátszás kezdeteit dr. Gyimesi Endre történész idézte fel, kiemelve, hogy a 18-19. században az anyanyelvi színjátszás a Bécsből vezérelt törekvések megszüntetését szolgálta. A vándorszínészek sokat tettek a magyar nyelv ügyéért, főleg a reformkor idején.
A 19. századi utazótársulatok szerepéről Simon Beáta levéltári könyvtáros szólt. Mint az a kezdeti időkkel kapcsolatban elhangzott: a vándorszínészek és az utazó társlatok főleg énekes népszínművekkel, vígjátékokkal, kisebb mértékben drámákkal, klasszikus darabokkal szórakoztatták a közönséget. A jelmezek gazdagságáról és sokszínűségéről ekkoriban még nem beszélhetünk, a díszleteket pedig vásznakra festették. A színházak érkezését falragaszok hirdették a városban. Az utazó társulatok esetében gyakori volt, hogy a színészek megszöktek a csapattól, és alapból sem tekinthetők stabil szervezeteknek a szóban forgó vándorló társulatok. 

Kiss Gábor elnökölt a konferencián (Forrás: Göcseji Múzeum/Bicskei József)

Áttérve a 20. századra, különösen a két világháború közötti időszakra, majd a második világháború utáni évekre, az is nyilvánvalóvá válik, hogy az aktuális hatalmak miképp használták propaganda célokra a színházat (és általában a kultúrát). A trianoni békeszerződés utáni években, évtizedekben az operettek, könnyedebb darabok mellett sokszor megjelentek az irredenta hangvételű előadások. Az 1950-es években pedig a szórakoztatáson túl, a kommunista eszmeiséget igyekezett a párt terjeszteni, például kortárs szovjet szerzők műveivel. Állandó színházakról még ezekben az években sem beszélhetünk. Béres Katalin történész előadásában arra világított rá, hogy Zalaegerszegen és Nagykanizsán a két város eltérő gazdasági és társadalmi helyzete miatt egészen máshogy alakult a színházi élet és az állandó színház életre hívásának gondolata a két világháború között. Hisz ez utóbbi gondolat tulajdonképpen a 19. századtól folyamatosan napirenden volt, de anyagi lehetőségek és megfelelő játszóhelyek hiányában sokáig nem valósulhatott meg. Kicsi terek, zsúfolt, fűtetlen, beázott helyiségek, a világítás és a színpadtechnika hiánya nehezítette még a vendégtársulatok munkáját is.

A mai színházépület elődje. Forrás: Fortepan/Bojár Sándor

Erős Krisztina történész az 1950-60-as évekkel kapcsolatban a tájoló színházak szerepét emelte ki. A kisebb településekre és az állandó színházzal nem rendelkező városokba autóbusszal érkezett a színház. Az úgynevezett MNDSZ kultúrbuszok minisztériumi támogatással járták a megyét.
Ami a korabeli és a 20. századi játszóhelyeket illeti, az Arany Bárány szálló, a katolikus kultúrház, az Edison mozi, később a járási kultúrház, az SZMK és a VMK is fogadott be előadásokat az állandó színház megalapítása előtti hosszú időszakban. Nem meglepő, hogy a közönség inkább a könnyedebb darabokat részesítette előnyben, de a várt siker még így is sokszor elmaradt.

Közeledve a Hevesi Sándor Színház létrejöttéhez, dr. Káli Csaba történész, levéltárigazgató a mai színház épületének történetéről beszélt. Vagyis, hogy miképp lett a Kosztolányi utca és a Bíró Márton utca közötti területre felépített munkásotthonból előbb megyei művelődési központ, majd színház. Dr. Merő Béla rendező pedig a Móricz művelődési házban működő híres Reflex Színpad alternatív kultúrában betöltött szerepéről szólt. Jelezve: az 1960-as ’70-es évek amatőr, alternatív színházai és a hivatásos színházak között hatalmas szakadék tátongott. A beszédre koncentrált, úgynevezett „lefúrt lábú, böfögő színház” helyett a Reflexnek az egész test megmozgatása volt a célja. Sokkal mélyebb tartalmakat fejezve ki ezzel. Persze a beszédtechnikának, a hangzásnak és a tér elrendezésének is fontos szerepe volt.

Ruszt József színházalapító rendezőnek is sokat jelentett a fenti szellemiség, és az úgynevezett színházi előévadban, és a beavató színház időszakában sokat tett azért, hogy értő közönséget „neveljen”. A Hevesi Sándor Színház alapításának első időszakáról, (vagyis az előévadról, amikor még nem volt készen a színházépület) dr. Csiszár Mirella, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa beszélt, felhívva a figyelmet az igazgató-és névválasztás dilemmáira, és a nyitott színház eszméjére. Az első premier körüli hetek hangulatát és eseményeit, vagyis a mai színházépület hivatalos avatását pedig dr. Gajdó Tamás színháztörténész elevenítette fel. Megidézve egy bejátszás erejéig az első előadást, Az ember tragédiáját, mely ma már színháztörténeti eseménynek számít.