Író és társadalom jelenmúltja

És döbbenjünk rá: nem csak a könyveknek van meg a maguk sorsa, hanem az abban rejlő gondolatoknak is. Azt gondolnánk, hogy valamiféle elavult világszemlélet köszönt ránk a lapokról, hát mit is vélelmezzünk egy olyan alcím láttán, hogy "fejezet a magyar felvilágosodás irodalomtörténetéből”, majd, lapozgatván az oldalakat, egyre érdekesebb gondolatokra bukkanunk. Lassan-lassan már azt kezdjük hinni: valami nem stimmel ebben az időutazásban. Már a bevezető, merítsünk ebből bővebben, hiszen a tételek kibontása már tanulmányt igényel, s annak nem itt van/lehet hagyományos kerete, tehát a bevezető első mondata így fest: "A magyar társadalom vezető rétege, az összes jogok kiváltságos birtokosa s így lényegében a nemzet maga évszázadok során át a magyar nemesi osztály volt”. Pont. Nincs itt valakinek fordított déja vu-je, na, csak kérdezem. A következő mondat első szava pedig: Werbőczy. (Csak pár hete láttam annak szépen illusztrált reprint kiadását azon műhely kínálatában, amely mostanában hasonló, ám frissebb jogelméleti munkákat terít a köz hasznára). Werbőczy Hármaskönyvét boncolja bevezetőjében Sándor, amely "időszerűtlenül hosszú ideig érvényben maradt”, bizony, csikart is a maga módján; bocs, kedves professzor úr, a szóvicc talán a földi lét után is lehet baráti.

No hát, lassan elénk tárul a kép arról a nemesi (közép)osztályról, s persze a felsőbb rendekről, akiket a Hármaskönyv társadalomszemléletének megrögződései formáltak és alakítottak, még akkor is, amikor függetlenségi harcokat indítottak; olyasféle paradoxon állítva elő, amelyben "a nemzet önállóságáért vívott harc ... nálunk sem pusztán a magyar sorsközösség önvédelme, hanem egyben az uralkodó társadalmi réteg szabadságharca is”. Egyszóval amolyan sajtos parizer kellene ide, fontolgatták rendi uraink, akik láttak már lyukacsos sajtót, no, gondolták, mi töltjük ki abban a sajtsejttársadalomban a likakat. Szerzőnk gondolatait fordítom itt, meglehetős önkénnyel, remélvén valamit abból a vallási türelemből, amellyel ő szemlélteti annak kereteit: "a kereszténység, a barokk közgondolkodás magva és éltetője hivatott arra, hogy a rendszer merevségét és egyenetlenségét feloldja. Az alárendeltség elválaszthatatlan a legfőbb, az isteni tekintély elismerésétől, amellyel szemben minden rendű és rangú földi halandó eltörpül és egyenlővé válik ... A keresztény alázatosság és szeretet tehát a barokk gondolkodás szerint az alárendeltségben rejlő veszedelmek ellensúlya és orvossága, általa lesz a kor elgondolásában az úr és a paraszt viszonya valóban "patriarchálissá”, azaz atyafiságossá ... mint az apa és a gyermek kapcsolat a családban”.

No, ebbe az úri idillbe, nemesi konzervativizmusba rondít bele a felvilágosodás, a maga népfelségjogával, a megtagadott mennyországgal, s válik egyre inkább szatirikussá – az irodalmi ábrázolásokban – az a mágnásvilág, amely éppenséggel megpróbálja befogadni az új eszméket, vagy ellenkezőleg belefullad a maga parlagi hivatástudatába – az a vicc, hogy így is, úgy is elveszíti gyökereit. Mert a nagy viszály közepette megfeledkezik az új tanok gyakorlati hasznosításáról. Íróink, a felvilágosodás alkotóinak nagy örömére, mert van min hegyezni a tollukat.

Megdöbbentően pontos kérdéseket tesz fel Sándor István ebben a kötetben, amely, mondtam, a szerzőt ért 1945-ös koncepciós eljárás (témája: "fasiszta szimpatizáns”) miatt elkészült bár, de nem került terjesztésre. Érdekesek a szerző személyes életútját bemutató tanulmányok, amelyben többször is felmerül: bár az eljárás során a szerzőt végül felmentette az igazoló bizottság (a szegedi egyetemről azonban eltávolították), ő mégis amolyan rejtőzködő tudós maradt, noha azt még örömmel fogadta, amikor 1991-ben, halála előtt három évvel, hivatalosan is rehabilitálták, kimondva, hogy jogtalan volt a katedrától történő megfosztása. Azt gondoljuk, ez a rejtőzködő jellegű tevékenység önmagában érett a tudományos igényű feldolgozásra; talán nem csak Sándor István személyét érinti abban a nemzedékben. Abban – is.

No, hát maradjunk a kérdéseknél. Mi az, ami nagyon pontos kiindulópontot jelenthet akár ma is, vagy, mondjuk, június huszadikán? (Mert mondanám, hogy a kötet akkor kerül bemutatásra, a kiadó által). Tényleg, fussuk át azt, ahogyan a szerző 1945-ben gondolta át a két világ malomkereke közé szoruló magyarság sorsproblémáinak legfontosabb feladványait. Múltunk életrendjéhez ragaszkodjunk-e, kérdezi, amelyben a törökvész után megkapaszkodtunk, amely nemzeti egyéniségünket kialakította, s merevségében is biztonságot jelent? Megálljuk-e akkor a harcot a népek versenyében, s fegyvertelenül nem vesztjük-e el az elutasított kultúrában a jövőt? Vagy induljunk el töprengés nélkül az újítások felé, s a felvilágosodás szellemében reformáljuk meg életünket? Hiszen minden lépés, amelyet előre teszünk, hagyományainktól szakít el, s állhatjuk-e gyökérvesztetten a történelem viharait? Életképes, teherbíró-e még a régi? Erkölcsös és főként magyar-e az új? A magyar nemes – pap, gazda, jogász és katona – kapott-e annyi szellemi erőt ősi élethivatásával, amennyi az új viszonyok között elég? S a világjáró főúr, aki Magyarországból él, de magyarságát Európáért levetkezi, érték-e a magyar közösségben? Avagy: "Az áruló Görgei mítosza és a tények”. "A gyűlölt Tisza István”. "Teleki Pál halálai”. "A kultúra mint honvédelem”. "Az "ismeretlen Bibó István: a népi mozgalom ideológusa”. "Népi mozgalom – harmadik út”. Pardon, az utóbbi fejezetcímek már egy másik kötetből származnak, amely az év esszéit gyűjtötte össze a múlt esztendőből. Nem is tudom, miért csúszott ez ide; mindegy, bocs. Íme tehát, egy könyv, a megjelenésekor rossz helyen és rossz időben, mai bemutatásakor viszont – a szerző eredeti szándékaitól is függetlenül – jó helyen és jó időben. Már ami a könyvet illeti.

(Sándor István: Író és társadalom. Fejezet a magyar felvilágosodás irodalomtörténetéből. Ráció Kiadó, 2012).

A kiadó mindenkit szeretettel invitál a monográfia június 20-án (szerdán) 15 órakor kezdődő bemutatójára. Helyszín: Néprajzi Múzeum (1055 Budapest, Kossuth Lajos tér 12., 213-as terem). A szerző emlékét felidézi Szilágyi Miklós néprajzkutató, a kötetet bemutatja Szilágyi Márton irodalomtörténész, egyetemi docens.