Alternatív igazságok egy gyilkosság körül

A Hevesi Sándor Színház a közelmúltban mutatta be Müller Péter A vihar kapujában című drámáját a stúdiószínpadon. Itt meg is állhatunk egy pillanatra némi magyarázatért, mert a darab tulajdonképpen átiratok átirata. 1950-ben mutatták be először Kuroszava Akira japán rendező azonos című filmjét, melynek alapjául két – szintén japán – elbeszélés szolgált (a novellák szerzője Akutagava Rjúnoszuke volt). Ezekre a művekre támaszkodva írt aztán színpadi átiratot Müller, amiből most Gergye Krisztián rendező varázsolt látványos előadást a színház stúdiószínpadára.

 Hazugságok körforgása a stúdiószínpadon

Érdekes, hogy az 1950-es Kuroszava-filmet a maga idejében Oscar-díjra jelölték „legjobb látványtervezés” kategóriában, s a színházi előadás egyik erőssége is éppen ez. A rendező, valamint Zöldy Z. Gergely díszlet- és jelmeztervező jóvoltából egy precízen megszerkesztett erdőben járunk. A váltakozó fények pedig olyan sejtelmes színeket és árnyalatokat adnak, hogy a néző gyakran nem is a szövegre, illetve a történésre figyel, hanem a látványelemekre. Mert az bizony beszippant, mintha magunk is a színpadon (erdőben) lennénk.

És ha már a történet szóba került: vajon mi sül ki abból, ha egy Koldust (Ticz András) egy Favágót (Baj László) és egy Szerzetest (Madák Zsuzsanna) összefúj a viharos szél a városkapunál, az erdő szélén? Kiotó közelében vagyunk – az eredeti történet szerint a 12. században, de lehet ez egy cyberpunk sztori is a 2000-es évek második feléből – ahonnan mindenki csak menekül a polgárháború, a járványok és a pusztulás miatt. Menekül Takehiro (Mihály Péter) és felesége Masakó (Pap Lujza) is, mígnem Tajomaru, a rabló (Varga Balázs) útjukat nem állja.

A sztori vér egyszerű, mondhatni sablonos: az útonálló a nőt megerőszakolja, a férjét meg megöli. Elvileg nem nagy ügy felderíteni a bűntényt, lebonyolítani a tárgyalást és elítélni a tettest. Csakhogy a tárgyaláson mindenki (a Favágó, a feleség, a Rabló és a halott szelleme is) mást mond. Mindenki a saját – önmagának kedvező – „valóságot” meséli el; így lehetetlen felfedni az igazságot. A történet drámaisága éppen ez, és nem maga a gyilkosság.

Gergye Krisztián táncos-koreográfustól persze valamiféle mozgásszínházi előadást várnánk, de ez nem az, legalább is nem a hagyományos értelemben. A szereplők fák közötti mozgása, az árokból való ki-és belépés, a többféle – hol profi, hol direkt elbénázott – kardozós jelenet mind pontos koreográfiát igényel. (Ezt meg is kapjuk a rendezőtől, meg a színészektől is.) Csakúgy, mint az előadás szerkezete, ami (mint egy tánc) körbe-körbe forog. Ahogy ebben a „krimiben” nincs nagykabátos nyomozó, úgy nincs lineáris cselekmény sem. Újra és újra ugyanazt a történetet látjuk (ráadásul visszafelé haladva az időben), csak mindig más a mesélő, így mindig más a történés is. Persze a végkifejlet ugyanaz. Lesz egy hullánk, a szépen öltözött (szamuráj) fajtából. Közben a vihar elől összeverődött csapat próbálja megfejteni a lehetetlent, de persze hozzáteszik a maguk keserűségeiket is.

De ki mond igazat? Úgy tűnik, hogy senki. Még a szerzetes sem, még a szemtanú sem, még a halott szelleme sem. Az igazság kideríthetetlen. És ez elég nyomasztó, sőt idegesítő. Mert igenis vágyunk rá, pont úgy, mint az őszinteségre, a megnyugvásra. Itt meg mindenki a saját bőrét (saját, társadalom felé mutatott arcát, presztízsét) menti. Mindeközben felvillannak előttünk a korabeli Japán erkölcsi normái, a férfi-nő viszonyrendszer, a szamuráj becsület. Ha egyáltalán van értelme erről beszélni ennyi hazugság, vagy folyton változó igazság közepette.

Mert azzal a gondolattal is eljátszhatunk, hogy a maga szempontjából mindenkinek igaza van. Persze a nagybetűs Igazsághoz ez sem visz közelebb. Létezik ez egyáltalán? Vagy apró igazságok és apró hazugságok körforgását éljük, és mindenki ebben próbál helyezkedni, ehhez próbál igazodni a maga „valósága” szerint. Talán azért van remény, hogy egyszer jobb és igazabb világ jön. Jelzi ezt a darabban, hogy a végén találnak egy – még életben lévő – csecsemőt, s közben a vihar is elül.