Szarkazmus, magány, Balaton

A napokban jelent meg Nagy Betti (vagy inkább nagy betti, ahogy a könyvborítón is szerepel, és ahogy az általa szerkesztett nagybetu blog is kisbetű) első verseskötete, mellyel a Keresztury VMK kávézójában ismerkedhetett meg a közönség. A „Sírt valaki odakinn” című kiadvány a Pannon Írok Társaságának gondozásában jelent meg, a kötetet Szálinger Balázs szerkesztette. A könyvet dr. Gyimesi Endre, a társaság elnöke ajánlotta az érdeklődők figyelmébe, felidézve Nagy Betti életútjának főbb pillanatait.

Megjelent Nagy Betti első verseskötete

A zalaegerszegi költő (bár magát inkább balatoni lánynak tartja, aki Sümegen született) a nyolcvanas évek elején dolgozott a József Attila Városi Könyvtárban, és tagja volt a Zalaegerszegi Írókörnek. Már gimnazista korától írt verseket, sőt prózával (tréfás mesével) is próbálkozott. Diákköltőként a Vérképlet című antológiába is bekerült. Később a Göcseji Múzeum gyűjteménykezelője lett, jelenleg a megyei napilap digitális szerkesztője.

Nagy Betti (középen) dr. Gyimesi Endrével, a Pannon Írók Társaságának elnökével és Bubits Tündével a Pannon Tükör főszerkesztőjével

Az írást sosem hagyta abba (több folyóiratban, online irodalmi magazinban is jelentek meg szerzeményei), de azért voltak időszakok, amikor háttérbe szorultak a versek, hogy aztán annál nagyobb lendülettel törjenek újra elő. A Nagy Bettit ismerő és szerető közönség számára a negyvenöt költeményt tartalmazó könyv anyaga annyira mégsem újdonság. A szerző évek óta működteti a nagybetu blogot, melynek egy külön Facebook-csoportja is van. A versek jó részét ott már olvashatták az érdeklődők.

Mindezek ellenére Betti kissé rangrejtve él a városban – mondta Arany Horváth Zsuzsa újságíró, aki a szerzővel beszélgetett a kötetbemutatón. Sok minden szóba került: a gyerekkor, a múzeumban eltöltött évek (csínyek), a Balatonhoz fűződő viszony (mindenkinek víz mellett kéne élnie), a magány, na és a versek szarkasztikus, kissé groteszk hangulata. Kiderült: családja sosem szerette igazán, hogy ír. Kitárulkozásnak vélték, féltették. Talán ezért is tolta háttérbe művész énjét, de aztán mégis engedett a múzsának.

Az „egyedül” szó tényleg sokszor szerepel; de a magány az olyan, hogy néha jó, néha meg borzalmas, úgyhogy többféle kontextusban feltűnhet. Búsongós versek, de mégsem halálosak. Legtöbbször humorosak, őszinték és mélyek. Hétköznapokat kifigurázó iróniával, és egy kis közéleti fricskával fűszerezve („Kihelyezett kormányülést tartok itt a konyhámban…”).

Nagy Betti: Sírt valaki odakinn

Nem klasszikus költemények ezek, inkább afféle szabadversek, mert nincsenek teljesen kidolgozva. Nem a szerkezetüket építi, nem „szidolozgatja”, vagy írja át őket a szerző. Attól lesznek versek, hogy van dallamuk, ritmusuk. A versszakok sem fontosak az író számára. Címek sincsenek – jó, most a kötetben igen. Szálinger szigorú szerkesztőnek bizonyult, ragaszkodott hozzá, és a versszakokhoz is. Kompromisszumot kötöttek.

Szálinger ugyanakkor egy erőteljes, impulzív költészetnek nevezi Nagy Betti munkáit. Ahogy a fülszövegben írja: dacos hang és metsző szarkazmus ez. A költő semmit sem hajlandó szégyellni, se mélységet, se gyöngédséget, se magányt… se üres hűtőszekrényt.

Vagy épp a zálogházat, ahonnan mégis inkább hazaindul, zsebében a megmentett emlékekkel. Hogy ez a haza egy városban, van-e, vagy a Balaton partján, néha a közlekedési lámpa dönti el: nem mindegy merre vesszük az irányt. Hogy aztán utána mérgelődjünk, hogy miért is nem volt egy C-verzió…