Hány köztéri szobor fér el a városban?

A megyei jogú városok közül Zalaegerszeg állította a legtöbb köztéri művet az elmúlt 14 évben

Van, aki szerint túl sok és költséges, mások meg azt gondolják, a szobrokkal szebbé válnak az utcáink, tereink. Mi a sok és a mi kevés, hány szobrot bír el egy Zalaegerszeg méretű város? Miért nincs szakmai lektorátus, és miért divat a „zsáner”? A téma kapcsán egyre több országos konferencia és szakmai kerekasztal-beszélgetés szerveződik. A zalaegerszegi helyzetről Tóth Norbert képzőművészt, és dr. Kostyál László művészettörténészt kérdeztük. 

Tóth Norbert (aki a „csinált városok” identitása témában a köztereken megjelenő képzőművészetet is kutatja doktorandusz hallgatóként) érdeklődésünkre azt felelte, hogy nyilván nem lehet pontos számot mondani arról, hogy mennyi szobor az ideális egy városban. Érezni azonban lehet, ha valami már túl sok. A kutatásai során azt találta, hogy az ország megyei jogú városai közül Zalaegerszeg állította a legtöbb köztéri művet az elmúlt 14 évben. A másik szélső példa Dunaújváros, ahol egyet sem avattak az elmúlt évtizedben.

- Ha a város szövetét vizuális művészeti felületnek tekintjük, amiben elhelyezhetők műtárgyak, akkor a szünet is értékkel bír. Ugyanúgy, mint a zenében. Nem szükséges minden talpalatnyi helyet, teret betölteni. Az ismétléseket pedig végképp el kellene kerülni. Tehát ha van már valakiről kisebb dombormű, emléktábla vagy szobor, akkor nem szükséges a „duplázás”. De az is lényeges, hogy csak azért, mert van egy Petőfi-, Kossuth-, Rákóczi utcánk, még nem biztos, hogy az adott személyről szobrot is kell mintázni a róla elnevezett közterületre.

Tóth Norbert (Fotó: ZalaMédia archív/Pánczél Petra)

A képzőművész hozzátette: régen úgy szerveződtek a közterek, hogy volt egy központi mű egy téren, vagy utcaszakaszon, ami szinte mindig az adott kor politikai ideológiáját tükrözte. Ha jött egy új hatalom, az általában ledöntötte a régi szimbólumokat (lásd 1945-, vagy éppen a rendszerváltozás után). Később aztán a megszilárdult rend is új alkotásokat emelt az aktuális ideológiának megfelelően.

- Egyszer azonban kifogynak ezek a piedesztálra emelhető karakterek, és akkor jönnek az úgynevezett zsánerszobrok. Ez a folyamat mindenhol és minden korban megfigyelhető. Érdekes, de általában az is jól nyomon követhető, hogy ezzel párhuzamosan a volumen is csökken, vagyis a szobrok mérete kisebb lesz, és egyre inkább a földhöz, az emberekhez közelítenek. Így van ez most is.

A képzőművész szerint utóbbiakkal lehet amolyan „szőnyegbombázást” végezni, vagyis koncepció nélkül „elpotyogtatni” őket a város szövetében. Sokkal inkább hosszú távú tervre lenne szükség: az adott önkormányzat kiknek/minek az emlékére kíván szobrot emelni, így elkerülhető az ötletbörze.

- Sok szakértő szerint (ilyen például dr. Mélyi József művészettörténész) országos szobor-moratóriumot kellene felállítani, vagyis meghatározni egy időkeretet, amíg egyáltalán nem állítunk szobrokat, emlékműveket. Ha ez nem is valósul meg, szakmai testületekre mindenképpen szükség lenne. Egy jó munka mindig a tartalom és a forma egysége. A köztéri szobornál a tartalom a mit, a forma pedig a hogyant jelenti. Utóbbiba az is beletartozik, hogy hová kerül egy szobor. Ha nincs összhang az adott környezet építészeti öröksége és a szobor stílusa között, akkor nagyon torz látványelemek születhetnek.

Tóth Norbert a napjainkra jellemző zsánerszobor-divatról elmondta: nem egyedi jelenség, bár sok helyen már leáldozóban van. Tény, hogy az elmúlt évtizedben mindenhol nőtt a szerethető, „szelfizhető” szobrok száma, de egy alkotás nem attól jó, hogy lemegy a közérthetőség legaljára. A közönség (és így a megrendelő is) általában fél a konstruktivistább, absztraktabb, játékosabb térelemektől, mert annak befogadásához kell egyfajta műveltség, vizuális érzékenység. A zsánerszobrok ezzel szemben inkább könnyen érthető illusztrációk, nem a szobrász saját ötletéből, művészi koncepciójából születnek, csupán leképezik, megvalósítják a megrendelők igényét.

 Mértékletesség és szakmai zsűri is kellene

Dr. Kostyál László is hasonlóan gondolkodik a belvárosi szobrok számát illetően: szubjektív, hogy mi a sok, és mi a kevés.

- A mértékletesség minden esetben erény, de objektív mérőszám nincs. A köztéri szobroknak nyilván identitásteremtő szerepe van, azt tükrözik, hogy egy adott időszakban egy adott közösség mit tart fontosnak. Azt sajnálom, hogy az elmúlt években Zalaegerszegen kissé belterjessé vált a szoborállítás. Míg régen több „külsős”, az ország más városaiban élő/alkotó művész kapott megrendelést, mostanában tulajdonképpen három szobrászművész készíti a város újabb és újabb köztéri műveit. Jobb lenne, ha a sokszínűség érvényesülne, és több szobrász dolgozhatna többféle stílusban.

Kostyál László (Fotó: ZalaMédia archív/Pánczél Petra)

A művészettörténész is hiányol egy szakmai grémiumot. Mint fogalmazott, jelenleg nincs olyan zsűri, vagy lektorátus, ami szakmailag értékelné a műveket. A szocializmus időszakában mindez erős politikai felhangot kapott, ám az 1980-as évek végétől a kilencvenes évek közepéig volt szakmai testület, ami komoly kritériumok szerint, sokszor viták mentén véleményezte a köztérre meghirdetett szoborpályázatokat.

- Sajnos ez ma teljesen hiányzik, és nincs is törvényi kötelezettség arra, hogy lektorátus működjön. A rendszerváltozás után volt néhány év, amikor egy szakmai zsűri értékelhette a pályaműveket, ám a közgyűlés azt felülbírálhatta. Jó példa erre a nagytemplom mellett látható Mindszenty József szobor. A pályázat során a zsűri egyértelműen Fischer György munkáját találta a legjobbnak (az ő alkotása a plébániahivatalnál, az egykori Garda üzlet ablakánál állt volna). A közgyűlés végül felülbírálva a szakmai döntést máshogy szavazott, és Kiss Sándor szobrászművész ma is látható alkotását támogatta. Nem lenne hátrány, ha a hozzáértők véleménye érvényesülne – fogalmazott.

A zsánerszobrokkal kapcsolatban elmondta: alapvetően nem tartja negatívumnak, viszont az fontos lenne, hogy legyen a városnak egy szoborállítási stratégiája. Akár hosszú távra is megfogalmazva a célokat. Ez lehet az is, hogy piedesztálra emelünk a közösség számára fontos szereplőket, de az is, hogy „közülünk való”, emberi figurákkal tesszük otthonosabbá a város köztereit. Mindkettő variáció alkalmas arra, hogy színvonalas alkotások szülessenek, de ne ad hoc jelleggel állítsunk szobrokat. A szempont inkább az átgondoltság és a szakmaiság legyen.