Hétévesen öreg volt úszónak, ultramaratonista lett

Bérces Edit könyvekről, versenyekről, futócipőkről

A sportolóval – aki mindemellett a Pannon Egyetem zalaegerszegi karának docense – Szakál Eszter könyvtáros beszélgetett pályafutásáról, családjáról és kedvenc olvasmányairól.

Bérces Edit Zalaegerszegen született és a Kosztolányi utcában nőtt fel a Czeglédy család sarjaként. Már nagymamája is nyelvtanár volt (német-francia), aztán édesanyja is az lett (orosz-német), Edit pedig az orosz-angol szakot választotta. Később alkalmazott nyelvészetből doktorált. Apukája geológus volt, de neki a természettudományok nem mentek annyira, így maradtak a nyelvek. Úgy látszik nem tudott jobbat kitalálni – fogalmazott.

Bérces Edit (balról) Szakál Eszterrel és Tóth Renáta könyvtárigazgatóval

Mint mesélte, az otthonának mindig része volt a családi könyvtár, s bár önmagát nem tartja „nagy könyvmolynak”, azért sok kedves olvasmánya volt gyermekkora óta. Ezekből hozott egy kis válogatást a rendezvényre, és persze két elnyűtt, ám „díjnyertes” futócipőt is bemutatott. Számára az orosz soha nem a párt nyelve volt, hanem Puskiné, Dosztojevszkijé és a többi nagy orosz szerzőé. Úgy érzi, hogy az angollal párosítva szépen kiegyenlíti a keleti és nyugati kultúrkört. Az egyetemen interkulturális kommunikációt is tanít; ami azért fontos, mert sokszor rávilágít a sztereotípiákra; hogy például miért nem bírunk különböző népeket, vagy ők miért nem kedvelnek minket. Ami a nyelvtanítást illeti, szerinte a nyelvtanár szerepe az, hogy mint támogató lélek legyen jelen a folyamatban. A többi a hallgató motivációján és otthoni munkáján múlik.

Azt mondja, hogy a komoly irodalmi műveket 15-20 évente újra kellene olvasni. Ez alatt annyit változik az ember lelkivilága, bővül a tapasztalata, hogy más részletek, finomságok válhatnak hangsúlyossá egy-egy alkotásban, amitől elmélyülhet a megértés.

Talán vicces, de sportolói pályafutása úgy kezdődött, hogy egy úszóedző azt mondta neki 7 éves korában: ahhoz már öreg, hogy komoly úszó váljon belőle. Gyerekként ezt nehezen fogadta el, és ma is azt érzi, hogy ez a hozzáállás az akkori kor szellemiségét reprezentálja. Fiatal felnőttként ismerkedett meg a triatlonnal, ahol gyorsan kiderült, hogy a futás megy neki a legjobban. Sőt, minél hosszabb a táv, annál inkább tud erőt tartalékolni. Az est folyamán mesélt külföldi ösztöndíjakról versenyekről, és arról is, hogy az életében egyszer a futás, máskor meg a tanulás volt a hangsúlyos. A sikert, a győzelmeket ma is ajándéknak tartja. Edzéseken érezte a legnagyobb szabadságot, a verseny ehhez képest mindig egy koncentrált állapot, ahol már nem kalandozott el a figyelme. Talán sokan tudják, hogy fotózni is szeret; amíg sportolt, futás közben kis kamerákkal a tájat, és a többi futót fényképezte szívesen. Ma már ritkán fut, de szeret kerékpárral közlekedni, kirándulni. 

Emlékezetes futócipők

A két, kissé viseltes futócipő történetei is emlékezetesek számára. Az egyik egy görögországi 24 órás versenyen teljesített szolgálatot, melyet Bérces Edit nyert a nők között. Az egyik fiú futónak ugyanilyen cipője volt, csak tíz számmal nagyobb. A cipő viszont valóban tudhatott valamit, mert a férfiak között ez a srác lett a befutó.

A másik cipőt a reformáció nagy évében, 2017-ben használta a Pusztaszentlászló-Szepetnek közötti 35 kilométeres szakaszon; a futással összekötve a két település evangélikus közösségét. A célba lukas cipőkkel érkezett meg. A lábbelit már előtte is foltozni kellett, de a strapát úgy látszik a javítás sem bírta.

Hogy mi az ars poetikája? Talán az, hogy a nem a díj és a győzelem számít, hanem valami más. Az irgalmasság, a szeretet; vagyis amit adni tudunk magunkból másoknak.