Nincsenek instant történelmi igazságok

 Zala megye szovjetizálása 27 évnyi kutatómunka tükrében

A politika- és társadalomtörténetet makro- és mikroszinten egyaránt vizsgáló dolgozat többek között a földkérdést, a pártok és testületek megalakulását, az 1945-ös, majd 1947-es választások előzményeit és következményeit, a pártállami struktúra megyei és városi szervezeteinek kiépülését tárgyalja az egyes fejezetekben. A párteliten túl, a hétköznapi „szürke kisember”, sőt a zalaegerszegi Pontház anatómiája, vagyis első lakói is megjelennek a narratív elbeszélésben. Hiszen, mint azt a szerző a bevezetőjében is jelzi, ez a műfaj áll hozzá a legközelebb. Az értekezés hamarosan könyv formájában is napvilágot lát.

Káli Csabával az 1945 utáni korszak Zala megyei kutatásainak kezdeteiről, illetve a történettudomány szubjektivitásáról és posztmodern szemléletéről beszélgettünk. Elöljáróban megtudtuk: a 20. századi történelem már gyerekkorában is érdekelte. A gimnázium után történelem-földrajz szakon folytatta tanulmányait a Debreceni Egyetemen, (itt végezte el a doktori képzést is). A Zala Megyei Levéltárhoz 1993 augusztusában került: a felhívást, hogy az intézmény tudományos munkatársat keres a 20. századi iratanyagok feldolgozására, a bölcsészkar dékáni hivatala előtti hirdetőfalon látta meg. Úgy gondolta, hazajön…

Káli Csaba

- Huszonhét évnyi kutatómunka rejlik a doktori értekezésben. A kilencvenes évek elején – néhány évvel a rendszerváltás után – hogyan indult meg a 2. világháború utáni korszak vizsgálata?

- Érdekes erre visszagondolni, hiszen a levéltár fiatal munkatársaként szinte egyből ezt kaptam feladatul. Molnár András – aki ekkor még igazgatóhelyettesként tevékenykedett – jelezte, hogy 1945 közelgő ötvenedik évfordulójára egy dokumentumkötetet szeretnének összeállítani. Ez a munka indította el, hogy behatóbban foglalkozzam az érintett korszakkal. A kilencvenes évek elején elsősorban levéltári forrásokra támaszkodhattunk, hiszen a használható szakirodalom még elég kevés volt akkoriban. A cél tulajdonképpen az volt, hogy újraírjuk a magyar történelem korszakra vonatkozó Zala megyei szakaszát. Ez többé-kevésbé sikerült is: 1995-ben megjelent a „Dokumentumok Zala megye történetéből 1944-1947” című kötet. Olyan dolgok láttak ebben napvilágot, amik korábban tabunak számítottak: például a Vörös Hadsereg atrocitásai. A következő években, évtizedekben egyre bővült a fellelhető források és a szakirodalmak száma, így volt lehetőségem helytörténeti, településtörténeti, politikai- és társadalomtörténeti oldalról is körbejárni az 1945-1956 közötti időszakot. Így jutottam el addig, hogy a sokévnyi kutatómunkából doktori értekezés szülessen.

- A disszertáció egyfajta posztmodern szemléletet képvisel. Művészetek terén, vagy az építészetben gyakran találkozunk ezzel a fogalommal, a történettudomány esetében ritkábban.

- Nehéz is behatárolni, mert különböző kontextusokban mást és mást jelent. A posztmodern nyilván egy válasz a modernre. Utóbbi szemlélet a 19. század második felében alakult ki, amikor létrejött a történelem, mint tudomány, és kialakultak annak intézményes keretei. Ekkor az volt az álláspont, hogy a múlt a történeti forrásokból – ha némi kritikával is – megismerhető. Az 1970-es években megjelenő posztmodern ezt meghaladva azt állította, hogy a történettudomány sok esetben szubjektív, hiszen a múltat nem tudjuk elbeszélni a maga objektivitásában. A történész nem tud kilépni a saját korából, abból a nyelvi közegből, fogalomrendszerből, amiben él. A nyelv állandóan változik, így a történészi konstrukció is. Ugyanabból a forrásból más-más értelmezések születhetnek.

- A közvélemény ugyanakkor sokszor egyféle igazságot, vagy konklúziót szeretne látni egy-egy kérdés kapcsán. Különösen igaz ez a közelmúlt eseményeire.

- Valóban vannak ilyen igények, mint ahogy vannak olyan történelmi tények is, amik soha nem változnak. De ki kell ábrándítanom mindenkit: instant igazságok nincsenek! A dolgok és a szemléletek változnak. Új források kerülnek elő, korábbi nézetrendszerek elavulnak, és ahogy már mondtam, a nyelv maga is állandó változásban van. A történészeknek az is a feladata, hogy mindig újraírják a történelmet úgy, hogy az érthető legyen az aktuálisan élő generációk számára. A látásmódunk ettől még eltérő lehet – hiszen ugyanabból a forrásból más-más szöveget alkotnak a történészek – a lényeg az, hogy hitelesen alá tudjuk támasztani, amit mondunk. A 20. század persze nehéz olyan szempontból, hogy politikai töltete is van/vagy lehet egy-egy értekezésnek.

- Meg lehet úszni, hogy egyik vagy másik oldal beskatulyázza az embert?

- Logikusan meg kell indokolni mindent, és az érvelést alátámasztani a rendelkezésre álló források tükrében! Aki hasból mond dolgokat mindenféle hivatkozás nélkül, az komolytalan.

- A disszertáció narratív megközelítésben, az iróniát sem nélkülözve íródott. Sokféle szereplő és sokféle történet megelevenedik. Megjelenik a „mikrovilág”, vagyis a zalai kisember esendősége, a helyi pártelit egyes tagjainak botrányai, makroszinten pedig a kiépülő kommunista rendszernek a groteszksége. Sőt, a szerző kételyei is beleíródtak a szövegbe. Tudományos, ám nem érzelemmentes munkáról van szó. Mennyiben számít ez formabontónak a doktori értekezések között?

- Tényleg a narratív elbeszélést kedvelem leginkább, úgy gondolom, hogy a nagyközönség felé is nyitni kell. Volt tehát egyfajta tudatosság abban, hogy ne csak egy szűk szakmai körnek, vagy a bírálóbizottságnak szóljon a dolgozat. Ettől persze az értekezés eleget tesz a formai követelményeknek, szabályoknak. Ugyanakkor a tudományos kutatás és annak megjelenítése nagy szabadsággal bír. De az állításokat – ahogy arról már volt szó – meg kell védeni. Ami az érzelmi-emberi oldalt illeti: ennyi forrásanyag áttekintése és ilyen hosszú kutatómunka után óhatatlanul bekövetkezik, hogy az embert is meglássuk. A nómenklatúra „kemény arcéleit” éppúgy, mint azt a szürke kisembert, akit sokáig történelem nélkülinek gondoltak. Persze az érzelmek nem uralkodhatnak el rajtunk, meg kell tartani a kellő távolságot. De ma már egyértelmű, hogy nemcsak az elit, hanem a társadalom minden tagja a történelem szereplője és alakítója; akár egyénenként, akár tömegben. A 20. század pedig pont az az időszak, amikor a globális történelem mindenkinek adott történetet.

- A 20. századot ráadásul nemcsak a különféle iratanyagok révén lehet vizsgálni, hiszen filmek, filmhíradók is voltak már a vizsgált időszakban, Zalára vonatkozóan is. 

- Igen, ez a század előnye, de ugyanakkor a hátránya is. Rengeteg típusú forrásanyag áll rendelkezésre, és már sok digitalizált anyag is van, ami elérhető az Interneten. Kénytelen voltam sűríteni, és olykor kihagyni dolgokat. Ugyanakkor hivatkozhattam korabeli propagandafilmekre, filmhíradókra. Például a MAORT-per, vagy az 1945-ös választások, és Rákosi Mátyás zalaegerszegi látogatása kapcsán. Utóbbit azért is érdekes volt látni, mert minden bizonnyal ott vannak azok az orosz tisztek (városi- és megyei parancsnokok) a dísztribünön, akiket névről ugyan ismerünk, de arcról még nem sikerült beazonosítani őket.

- Akkor még lehet tovább kutatni a témát…

- Szinte vég nélkül! Mindig kerülhet elő valami új dokumentum. Az egyházi levéltárak korszakra vonatkozó forrásai például egyelőre nem kerültek a látóterembe, pedig sok szempontból pontosíthatnák az egyes epizódokat. De akár a szereplők életútjára vonatkozó adatok is bővülhetnek, árnyalva az addigi képet. Szóval a történész soha nem mondhatja azt, hogy valami teljesen le van zárva. A történetnek és a történelemnek – Fukuyama állítása ellenére – azt gondolom, hogy sosem lehet vége.