A bakelitek még mindig jól szólnak

 Mitől értékes egy hanglemez?

Bali Csaba 15 éves kora óta gyűjti a hanglemezeket. Ez a hobbi, vagy inkább szenvedély egész életét kitölti, behálózza. Persze emellett számos foglalkozása van; a Ganz-iskola elektrotechnika tanára, egy híradástechnikai cég vezetője, egy bakelitekre specializálódott internetes antikvárium tulajdonosa, néha meg ipari alpinista. De a zene és a bakelitek világa valahogy mindig vele van. 

Persze lemez és lemez között is lehetnek óriási különbségek, így nemcsak a gyűjtőszenvedélyről beszélgettünk, hanem arról is, hogy milyen kritériumok alapján dől el, hogy értékes-e egy régi lemez, vagy sem.

- Középiskolás koromban a baromfifeldolgozóban voltam nyári munkán, és az ott kapott fizetésből vettem az első lemezeimet. Ez még bőven a szocializmus időszakában történt, a hanglemezkiadás korlátozott volt, nem jelenhetett meg akármi. Első körben így Demjén, LGT, Omega és Cseh Tamás albumokat vásároltam, amik a mai napig megvannak. Ekkoriban utazni sem nagyon lehetett, de Jugoszláviába szerencsére igen, ahová német vendégmunkások révén sok „nyugati” lemez eljutott. Ezek hivatalos másolatai aztán ide is elértek. Így tudtam bővíteni a repertoárt. A rendszerváltozást követően pedig már szabad volt a pálya a vásárlás, utazás, kereskedés terén.

- Mekkora most a gyűjtemény?

- Összesen 10 ezer körüli. Ebből 3000 a saját jazz-gyűjteményem, a maradék 7000 a leendő zalaegerszegi lemezboltom árukészlete lesz. Sokan hiszik azt tévesen, hogy a lemezgyűjtés- és eladás óriási nagy biznisz: elég pár régi bakelit és gazdag leszek! De ez egyáltalán nem így van. Nem minden lemez képvisel komoly értéket. A szocialista éra nagy példányszámban kiadott „tömeglemezei” például csekély értékkel bírnak, az áruk alacsonyabb. Persze a mai napig vannak ezeknek az előadóknak is fanatikus gyűjtői, ami egyáltalán nem baj.

- Mik azok a szempontok akkor, amik meghatározzák egy hanglemez értékét. A ritkaság? A zenei anyag?

- Valóban összetett a kérdés. Nyilván minél kevesebb példányszámban jelent meg valami, annál inkább értékes, de az is nagyon fontos, hogy hol, milyen országban nyomtatták, milyen márkájú a hanglemez és hogy mi az a zenei anyag, ami rajta van. A japán stúdiótechnológia az 1970-es, 80-as években a világ élvonalában volt, így az ott készült lemezek minősége és értéke is magas. A ’70-es években kiadott jazz és freejazz lemezeknek pedig akár arany ára is lehet, pláne, hogy utóbbiak a maguk korában is rétegzenének számítottak. Mára meg felértékelődtek.

- Te is nagy „jazzista” vagy. Mikor kattantál rá erre a stílusra?

- Hát, igen! Mint említettem a 3000 darabos gyűjtemény túlnyomó többsége jazz. A pártállam alatt majdhogynem tiltott műfajnak, „fertőnek” számított. Nekünk a szabadságot jelentette! Igazi ritkaságokat, első kiadásokat is sikerült az elmúlt évtizedek alatt begyűjtenem. A lemezeimet pedig hangszerek szerint katalogizáltam…

- …?!

- Külön csoportban vannak a tenorszaxofonos előadók, külön a szopránszaxofonosok és így tovább.

- Az élet más területén is ennyire precíz vagy?

- Egyáltalán nem, de szeretem, ha itt rend van!

- Beszéljünk egy picit a hangzásról is, hiszen itt 40-50 éves hanganyagokról van szó. Mi pedig már a digitális korban vagyunk.

- A minőségi bakelitek még mindig iszonyú jól szólnak! Most a háttérben például egy 1967-es Miles Davis megy, és semmi baj nincs a hangzással. (Felhangosítja...) Tulajdonképpen korlátlan az élettartamuk. Sokszor temették a lemezeket, de ma is élnek. A bekeliteket órák hosszat lehet hallgatni, és nem ingerelnek, stresszelnek egy idő után, mint a digitális zene. Sokkal teltebb hangzást nyújtanak, betöltik az egész teret. Szélesebb spektrumot fognak át, mint egy CD, vagy bármelyik internetes zenei szolgáltató. Szerintem egészségesebb bakelitről zenét hallgatni, mint például mobilról fejhallgatóval. A hangzásvilág is tisztább és sokrétűbb, a háttérben lévő hangszerek is jobban kivehetők lemezen. Persze én is hallgatok internetről zenét, mert nem minden érhető el bakeliten, és néha szeretek tájékozódni, mielőtt megveszek egy-egy lemezt.

- Mennyit utaztál a gyűjtemény egyes darabjaiért?

- Szerencsére jó sokat! Tulajdonképpen bárhová megyek, bármilyen céllal, az biztos, hogy keresek egy antikváriumot, lemezboltot, de börzékre is rendszeresen járok itthon is és külföldön is. Ezenkívül interneten tartom a kapcsolatot a hozzám hasonló fanatikusokkal. A bakelitgyűjtésnek rengeteg hozománya van. Például, hogy sok embert megismertem, beszélgetünk, csereberélünk. Ezenkívül a zenei műveltségem, ízlésem is folyamatosan bővül, változik. Egy-egy előadó révén pedig más zenészeket is meg lehet ismerni. De az is jó dolog, hogy elfogadóvá válsz mások zenei ízlését illetően. Teljesen természetes, hogy az antikváriumban valaki olyan zenét keres, amit én éppen nem szeretek. Egyfajta nyitottságra nevel. Jó lenne, ha mindenkinek lenne egy olyan hobbija, amibe ennyire el tud mélyedni. Hiszem, hogy sokat javítana az emberek és a társadalom mentális állapotán.

- Mi a tapasztalat, a bakelit csak az idősebb korosztályokat vonzza, akik mondjuk gyerekként, vagy fiatal felnőttként találkoztak a hanglemezekkel, vagy van utánpótlás is?

- Szerencsére van. A mai 14-20 évesek jönnek David Bowie meg Rolling Stones lemezekért! Szinte hihetetlen, de így van. És maga a hanglemeznyomtatás is újra fellendülőben van, ami szintén jó dolog. Bár én jobban szeretek régi, mondjuk 1985-86 előtti bakeliteket hallgatni. Azokba még nem férkőzött bele a digitális technika.