Egy „melós” a Rózsadombon?

Kádár-kultusza és a pártelit valósága

A történész, levéltáros, egyetemi oktató előadásában jó néhány tévképzetet eloszlatott. Bevezetésképpen a tyúkos sztorit is. Mint elmondta: Kádáréknak valóban voltak tyúkjaik, akiket biztosan krumplihéjjal is etettek, ám az állatokat nyilván nem a pártfőtitkár gondozta. A puritánságáról szóló legendák az 1956 utáni időszakhoz köthetők, de mi volt előtte? A Rákosi-korszakban Kádár János egy szürke eminenciás volt, aki egyáltalán nem tűnt másnak, mint a pártvezetés többi tagja. Kultusza a forradalom leverését követő időszakban alakult ki. Ennek része volt például az is, hogy munkás származása miatt sokak szemében egyenlőnek tűnt a hétköznapi emberekkel, de Kádár valójában sosem volt „melós”. Írógépműszerészként végzett, ami akkoriban elit szakmának számított.

Majtényi György

A történész szerint hatalmát az is segítette legalizálni, hogy maga is szenvedett a Rákosi-kor alatt (1951-ben letartóztatták és politikai tisztségeitől megfosztották, ezeket azonban 1954-es szabadulása után visszakapta), illetve, hogy ódzkodott a fényűzéstől. Legalábbis a korszak más politikusaihoz képest. Ugyanakkor a Kádár-villa a Rózsadombon állt – és mint azt Majtényi György megfogalmazta – a korszak ideológiája alapján legkevésbé sem gondolnánk, hogy a kommunista pártvezért barokk enteriőr vette körül, értékes festményekkel a falakon. Na, és a neobarokk sakkasztal sem éppen a puritán életformához tartozott. Sőt az sem, hogy lakberendezők segítették a terek kialakítását. A rendszer elitjének más tagjaihoz hasonlóan hétköznapjait nagyban segítette/kiszolgálta -– az úgynevezett „négy K”: a K-vonal (zárt láncú, kormányzati telefonvonal), a kocsi, a kégli és a külföldi út. (Mások szerint akár a Kékestető, a Kútvölgyi kórház, a Kerepesi temető és a „kurvák” is ide sorolhatók. Bár utóbbiak Kádár életében bizonyosan nem kaptak szerepet.) A történész szerint tény, hogy a kommunista elit  életvitele sok szempontból a Horthy-kori elit szokásait követte.

Ebbe az ivászat és a vadászat is beletartozik. Előbbire jó példa egy ironikus szólás, mely szerint a munkásosztály itala a konyak, melyet azonban a választott képviselők útján fogyasztanak. Akárhogy is, Kádár bírta a tempót, jól tudott másokhoz (más országok pártvezetőihez) alkalmazkodni; az ivás terén is. Még Hruscsovval is lépést tartott, ami azért nem volt könnyű. Ami a vadászatot illeti: a kommunizmus idején is megmaradt a legfelsőbb körök legkedveltebb időtöltésének. A Horthy-féle társaságok mintájára 1964-ben létrejött az Egyetértés Vadásztársaság. Aki pedig a hatalom közelébe szeretett volna kerülni, vadászni akart Kádárral; vagyis egyfajta klientúraépítésre használták a társaságot. A tagság egy ideig bővült, ám egy ponton túl egyre nehezebb volt bejutni a körbe.

Mindezek mellett elmondható, hogy szigorúan vette munkáját, környezetében fegyelmet tartott. Határidőnaplói fennmaradtak, ebből sok minden kiolvasható: találkozók, utazások, de az is, hogy nyaranta sokat volt szabadságon, és szívesen időzött a Balatonnál.

Majtényi úgy látja, hogy összességében sokkal kisebb volt a különbség Kádár János, és más pártvezetők élete között, mint ahogy az a közvélekedésben megjelent. Van a kultusz, és van a realitás. A kettő pedig eltér egymástól. Előbbi kialakulása azt is szolgálhatta, hogy az 1956-os forradalommal eltiport, elfojtott indulatok más irányba csapódjanak le; ne a pártvezető felé. Annál is inkább, mert egy olyan társadalomról beszélünk, ahol nincs igazi szolidaritás, se ellenállás, ugyanakkor vannak ellentétek és indulatok, melyeknek viszont nincs igazi célpontjuk. Így a Kádár körüli legendák arra is jók voltak, hogy az ’56 utáni Magyarországon a pártvezér és vele az elit elfogadtassa magát.