Borisszák, bornemisszák, kocsmafeliratok

Szőlőkultúra a középkorban

Még 2020 elején tartott előadást a Zalaegerszegi Lokálpatrióta Klubban Őriné dr. Bilkei Irén történész, nyugalmazott főlevéltáros a középkori étkezési szokásokról. A rendezvény végén ígéretet tett rá, hogy legközelebb az italokkal folytatja, amire azonban a vírushelyzet miatt csak a közelmúltban kerülhetett sor. A Lokálpatrióta Klub legutóbbi összejövetelének akár az is apropót adhatott volna, hogy Bilkei Irént nemrég Zalaegerszegért díjjal tüntette ki a város. Ilyen alkalmakkor pedig belefér egy koccintás. A rendezvényen ez most szintén elmaradt, helyette azonban a középkori italozási szokásokról hallhattak előadást a résztvevők. Egészen pontosan a borisszákról és a bornemisszákról, illetve a szőlő-és borkultúráról esett szó a Deák Ferenc Megyei és Városi Könyvtárban rendezett összejövetelen, mely a Lokálpatrióta Klub évindító előadása is volt egyúttal.

Dr. Bilkei Irén

Az előadó korabeli kódexek anyagából válogatott illusztrációkat, jelezvén, hogy már a középkorban (sőt valójában már az ókorban is) meghatározó volt a borkultúra és a szőlőművelés. A gazdag képi anyag mellett sok latin nyelvű szólás is fennmaradt a témában. Hazai és európai források (oklevelek, kódexek) egyaránt tanúskodnak minderről. A római kori fejlett borkultúrát a kereszténység is tovább vitte; sőt, maga a liturgia is igényelte a bort. 

Bilkei Irén többek között elmondta: a középkori emberek inkább borisszák voltak, mint bornemisszák. Ebben az is szerepet játszott, hogy a víz és a kutak nem mindig voltak jó minőségűek. Persze a bort nem úgy kell elképzelni, mint napjainkban: az italt hígították és ízesítették (mézzel, fűszerekkel). Az alkoholtartalom viszont bőven megmaradt, ezért például a hóhéroknak tilos volt bort inni, nem szabadott fegyverrel a kocsmákba menni, a szerzetesek borfogyasztását pedig szabályozni kellett. A források szerint számukra napi három deciliterben határozták meg az ideális mennyiséget. A szabályoknak azonban akkoriban is voltak kibúvóik: túl meleg időben például több folyadékot „vett fel” a szervezet. Nemcsak a szerzetesek ittak néha többet a kelleténél; még az apácák túlzott borfogyasztására is volt panasz néhány oklevél tanúsága szerint. Általánosságban is elmondható, hogy a borisszák sokszor mértéktelen mennyiségben fogyasztották az italt.

Szőlőtaposás 15. századi francia miniatúrán.

A középkori grafikákon legtöbbször hatalmas szőlőfürtöket láthatunk. A történész úgy véli, a kódexkészítők valószínűleg a termésbőségre akartak utalni ezekkel a rajzokkal. Szőlőlugasok, szüreti jelenetek, szőlőtaposás, bortárolás- és szállítás, valamint a kocsma jellegzetes képi világa is megjelenik az európai kódexábrázolásokon. Az első hazai szőlőábrázolás Szent István korából származik, de tudjuk, hogy már a honfoglalók is ismerték a ligetes szőlőművelést.

A történész azt is felidézte, hogy a korabeli Zala vármegye területén a szőlészet és a borászat természetesen a Balaton környékével és a Balaton-felvidékkel kapcsolódott össze, ezenkívül  Zalavár térségében volt még nagyobb szőlőgazdálkodás. A 16. században a környék egyik legjelesebb gazdálkodója pedig Nádasdy Tamás országbíró volt.

Szüret egy 1530 körüli flamand táblaképen

Szóba kerültek a korabeli kocsmafeliratok is, részint mert máig szórakoztatóak, de a bor filozófiája és az akkori korszellem is jól kiolvasható belőlük. Néhányat közülük felolvasott az előadó: „Aki iszik, az alszik. Aki alszik, az nem vétkezik, aki nem vétkezik, az szent. Tehát, aki iszik az szent.” – állt az egyik feliraton ez a frappáns eszmefuttatás.

Persze a borisszák mellé mindig kellettek bornemisszák. Azaz mindig kijelöltek egy embert, aki nem ihatott (vagy amúgy sem ivott valamilyen okból). Az indok egyszerű: ha valami netán történne, legyen egy józan ember. Őket nevezték kunkapitánynak, akiknek azért a szórakoztatás, kínálgatás is feladatuk volt. Bilkei Irén hozzátette, a kunkapitányokon kívül is voltak, akik vizet ittak; legalább néha. A bor- és a szőlőábrázolások pedig egyre inkább megjelentek a művészet területén is; legyen szó szövegekről vagy festményekről, szobrokról. Mindez ma már az egyetemes kultúrtörténet részét képezi.