Trianoni megemlékezés

Részletek Ifj. Sándor Dénes György beszédéből

De mi is történt akkor?
1920. június 4-én, délelőtt tíz óra: Budapesten és országszerte „megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat, és a borongós, őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették. Azon a napon elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat.

Hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert, és béklyókat raktak dolgos két kezükre. És a világ urai ma azt hiszik, hogy befejezték művüket, hogy kifosztva, kirabolva, elvérezve és megcsonkítva már csak egy papírlapot kell ránk borítaniuk szemfedőnek. A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész Budapest a gyászünnep hatása alatt állott”. A közlekedés tíz percre leállt, bezárták az üzleteket és az iskolákat. Az ország a legmélyebb nemzeti gyászba borult.

Temetés volt ez, valóban: egy hatalmas, gyönyörű ország, és egy éppen magára eszmélő, büszke nemzet temetése. Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter ezen a napon, 16 óra 30 perckor, a versailles-i Nagy-Trianon palotában aláírta a magyarságra kényszerített békeszerződést. A két, politikai értelemben jelentéktelen magyar aláíró személye szimbolizálta, hogy Magyarország csak a kényszer hatására írja alá a szerződést, de valójában nem fogadja el azt.

A Szent korona országaiból, melyek együttes területe 324.411 négyzetkilométer, a mindössze 92.963 kilométernyi csonka Magyarország maradt. Trianonban az összes szomszédos nép részesedett az ezer éve létező Magyarországból, még a baráti Lengyelország, a távoli Olaszország és a háborúban szintén vesztes Ausztria is. De elsősorban nem ezért tekinthetjük Trianont a világ legigazságtalanabb „békéjének”. Az ország elveszítette területének több mint 71%-át, hegyeinek, erdőinek, ásványkincseinek, vizeinek és vasútvonalainak zömét.

Odaveszett a lakosság 64%-a, és ami még fájóbb: az új határok mélyén belevágtak a magyar nemzet testébe. Idegen fennhatóság alá került a Kárpát-medencében élő magyarság kereken egyharmada, azaz minden harmadik magyar, ráadásul több mint felük az új határ tőszomszédságában, egybefüggő, színmagyar területeken élt. Ez azt jelenti, hogy lehetett volna az etnikai, nemzetiségi elvnek megfelelő, igazságosabb határokat húzni, de a győztesek és főleg a csatlósaik étvágya csillapíthatatlan volt.

Az ötnegyed órán keresztül tartó, remekül megszerkesztett, franciául és angolul előadott, majd olaszul is összefoglalt beszéd bravúros szónoki teljesítmény volt. Hallgatósága, amely már jóval korábban elhatározta Magyarország feldarabolását, bámulattal, de csekély megértéssel hallgatta a szónokot. Magyarország – függetlenül a békedelegáció erőfeszítéseitől – azokat a határokat kapta, amelyeket a győztes hatalmak már 1919-ben megállapítottak számára.

Nem egy történelemórát lehetne megtölteni a Trianonig elvezető okok, események, majd a tragikus következmények taglalásával, melyre egy emlékező beszéd keretei csak szűkös lehetőséget adnak. Fontos feladatunk azonban, hogy az emléknapon és azon túl is, emlékezzünk és emlékeztessünk kilencvenéves fájdalmunkra, hogy Európa történelmének e szégyenfoltját már csak tankönyvekből ismerő nemzedék tudja és értse, mi is történt 1920. június 4-én.

(Elhangzott a nemzeti összetartozás napja zalaegerszegi rendezvényén.)