Spiró György, a bëlga malmában őrlődvén

Gyorsan leszögezem: nem a klasszikus vicc belgájára utalok, aki nem tudja, hová álljon, flamandok és vallonok között, a verekedést követő igazoltatás alatt. Bár maga a bunyó akár stimmelne is, mert hát ez a tartós szekértáborharc, avagy – epikusabb megközelítésekben – hideg polgárháború, amiben az ész osztódik ugyan, de épp így nem akar sehogyan sem szaporodni, szóval ebben a hirigben, ha valaki odafigyel, Spiró a bëlga. Aki nem azért nem áll oda valahová, mert annyira nem szereti a másikat, hanem azért, mert mindig, minden oldalt szépen megkapargat. És meghámoz, és kideríti fonákságait, és ezért aztán egyik oldal sem szereti; mindkettő szépen megkapargatja, meghámozza; bárha az egyik ezt tagadhatatlanul látványosabban fejezi ki. No, olyankor gondolja úgy a civil olvasó – de jó lenne, ha ezt a kultúrharcot tényleg a kocsmai verekedés szintjén vívnák meg, egyszer s mindenkorra. Amikor Troppauer Hümér a maga nyers rábeszélőképességével hozta megfelelő műélvező állapotba közönségét; s nem adminisztratív eszközökkel próbált "okosba” ügyeskedni.

Nem mellékmondat ez, máris vastagon bent járunk a Magtárban, Spiró György új könyvében, amely a fülszöveg szerint esszéket, alcímében már némileg korrektebben feltüntetve cikkeket és tanulmányokat említ a tartalom tekintetében. Maradjunk annyiban, hogy mindhárom műfaj jelen van, az írások születésének dátuma 2004 és 2012 közé datálódik, ami azért kissé félelmetes, mert ekkor készült el a Fogság, a Messiások és a Feleségverseny; s akkor most a "kisebb” munkákat nem is említettük; az ember azt gondolná, hogy ilyen hatalmas művek írása közben az író úgy van a világgal, hogy "pofa be, roló le”, és, látjuk, hogy nem. Mert az író odafigyel a körülötte zajló eseményekre; mondjuk, a Feleségverseny esetében ezt nem is kerülhette el; figyel, jegyzetel, megír, s a többi már a mi dolgunk. Szájzárral, rolóval és egyebekkel.... Igen, az író szépen passzolja a talont, fogalmazzunk ultinyelven, nem nyúl bele, mert pontosan látja: az a kultúrpolitika, amely a funkcionális analfabetizmus növekedésének és a vele járó járulékos kulturális igénytelenség erősödésének korában bezárja – forráshiányra hivatkozva – színházait, az olyan kulturális terített rebetlire játszik, ami elfoghatatlan. Épp csak felfoghatatlan, mert haszna a nullával egyenlő, de hát Cromwell (aki puritanizmusában mutat némely hasonlóságot némelyekre) útja sem tartott örökké. S maradunk, immár kicsit múltba révedve, de nem minden aktuális tanulság nélkül, Spiró színházi élményeinek, megfigyeléseinek megismerésénél; a következő dolgozatok Hubay színműírói dilemmáit boncolják, elhelyezve a magyar dráma palettáján, nem mellékesen pedig – aki gyűjti azokat – tovább gazdagítva a Spiró-aforizmák tárházát. "Nem hiszem, hogy az ifjabb írók Hubay műveit alaposan ismernék – elődeiket eltökélten nem szokták olvasni –, de hogy örök hálával tartoznak neki, azt határozottan ki kell jelentenem” – írja, s hát igen, ezért szereti, aki, és ezért nem, ami; bólintunk erre a spiroizmusra. Ami nem szarkazmus, nem irónia, valami más, meg kell fejteni, egyszer; nem lesz könnyű. "A magát európaivá felstilizáló magyar kispolgár – és a tipikus színházlátogató nálunk száz éve ilyen – zavartan és rémülten fogadja....” – és nem folytatom, Weöresről van szó a konkrét szövegösszefüggésben, de hát megáll ez, ül ez, touche, minden körülmények között, nem így van, Makács úr?

Azt sem tudjuk, mikor szakítsuk meg az olvasást; azt mondjuk nehezebb, mint a Fogság esetében, ott legalább hivatkozhatunk, objektíven, arra, hogy a szem csak elfárad; de ez egy karcsúbb munka, nem nagyon van időnk szusszanni, ezt a fejezetet, a Major elvtárs címűt hát még csak elolvassuk, borzasztó írói herdálásnak tűnik, már az első mondatok után, egy színdarab szinopszisa ez, kérem szépen, kerek esszé, persze, de milyen jó lenne látni, olvasni, úgy például, hogy Spiró továbbírja az Imposztorokat, a készülődés készülődésének készülődését, ahogyan Major "rámozdul”, mint utolsó szerepre, Boguslawskira, írja meg nekem, mondja Spirónak, "aligha volt már akkor kommunista, hatalma nem volt, színész volt”, tesz ki itt egy kerek, egész, a textusba tökéletesen illeszkedő s mégis lebegő zárójeles mondatot a szerző; lehet, hogy azt a darabot csak én látom magam előtt, de akkor is meg kellene írni. S milyen irányított a szerkesztés, szúrjuk ide, a következő dolgozat M. G. P. alakját rajzolja meg, korántsem kendőzve s szemérmesen; az életpálya teljességéről beszél, arról a hatalmas tudásról, amit megőrzött és minden pillanatban, minden színházi rezdülésében továbbadott, s hogy amikor nem nyilvánosan tette? "Ügynöki jelentéseinek, ő mondta, a tizede sem jelent meg a Luzsnyánszky-kötetben; érdemes lenne összegyűjteni és kiadni a többit is” – említi Spiró. – "Kínos dolog, de tanulságos lehet; a megjelent jelentésekben igaz képet festett a színházi helyzetről. Az már becstelenség, hogy személyek kapcsolatairól is jelentett”. Jóval később, amikor a kötet tematikai rendezése a könyvkritikákig ér, ismét szól ugyanerről; amúgy egy kezemen meg tudnám számolni azt, hogy erre a gesztusra mennyien voltak képesek; nos, Spiró rögzíti, hogy M.G.P. "ha külföldi útjáról jelentett, mindenkiről csak a legjobbat mondta. Ha a színházi életet bírálta, pontosan azt írta le, amit a Népszabadságban az évadvégi összefoglalóiban. Néha mintha szabadabban fogalmazott volna az ügynöki jelentéseiben, a párt és a minisztérium hülyeségeit élesebben és konkrétabban ostorozta; ezek szerint a Népszabadságban erősebben működött a cenzúra és az öncenzúra, a párt hivatalos lapjáról lévén szó. Amit ostorozott a jelentéseiben, azt akkoriban ép ésszel ostorozni is kellett”. S így tovább, azt is kimondva: "M.G.P. ügynökként tisztességesebben bánt az egyes megfigyeltekkel, mint kritikusként”. Nem menti fel, ismétlem, az egyes magánéleti adatok felbukkanása miatt, de jóval komplexebb és sajátosabb módon elemzi azt, amit, hát, nem így szokás. Ahogyan azt ebben a kérdésben kontextuálja a mi bëlgánk.

Aki nagyon valóságosan a kötet utolsó ciklusában foglalja el ezt a pozíciót. Azon írásokban, amelyek sorsfordító húsz esztendőnk nemlétéről beszélnek, az illúziók és nagy várakozások koráról, a törvényszerűen összedőlő kártyavárról, mert hát annak, nem számítva, hogy a közepéig sem készült el, eleve csoda volt bármeddig jutnia, hiszen az asztallap enyhén szólva sem tükörsima, semmiképp sem alkalmas arra, hogy azon stabilitás jöjjön létre. "A XX. század során átlagosan minden másfeledik nemzedékben szétverték a közhivatalokat, és hol a dzsentrit, hol a kommunista pártkatonákat, hol a fajvédőket, hol a második-harmadik vonalat, hol ismét a pártkatonákat ültették a szakemberek helyébe. Tisztán szakmai szempontú érvényesülés nem lehetséges, vagy pedig – a konvertibilis szakmákban – csak külföldön. Hol mennyiségi, hol minőségi volt Magyarországról a kivándorlás; újabban minőségi és tartós; a többi kelet-európai országhoz hasonlóan éppen az értelmiség hagyja el az országot”. És ennyi, kész, csapó, mondjuk, mert hát vajon odafigyel-e valaki?

Arra, hogy éppen mi is történik velünk, az országunkkal, azzal a földdel, amit be kellene laknunk, benépesítenünk, ehelyett öljük egymást, semmiből semmit nem tanulva. És senkitől, mert hát, ugye, itt a Spiró, akit, persze, mindenki szeret, akit megkérdeznek, és mindenki gyűlöl, akik úgy érzik, hogy őket meg sem kérdezik. Mondják, kéretlenül. Épp csak egyre inkább úgy érzem – senki sem olvassa. Bocsánatot kérek ezért, korunk egyik legnagyobb írójától pláne, néha azt gondolom, nem az "egyik”, de hát ezen a szinten hallatlan ostobaság sorrendeket állítani, meg olykor egyet sem értek vele, szerintem a Sorstalanságban Koltai megcsinálta a Spiró által hiányolt filmnyelvi újítást; no, vagy majdnem, érdekes, hogy neki is a hangokkal van baja, mint nekem, én csak zajokat használtam volna; s hát Juhász Ferencet sem "írnám bele” azok közé, akikről hallgatnak a "percnyi mérvadók”, noha itt is belém szúr a "bár”, és a "hátha”, mert meglehet, de hát fölösleges. Fölösleges próbálkozás lesz az, mindaddig, amíg Spiró György – szinte a lehetetlenre vállalkozva – ilyen gránitkeménységű és márványszépségű papírlapokra tudja vetíteni azt az arcot, amely – egyszerűen a magyar líra egyetemének varázslatos tanszéke lett és maradt. Még akkor is, ha "Hazát ő sem tudott teremteni, a haza feladta a harcot, rohanvást kiegyezett és önként elbutult.”

Úgy fest, így alakul. Még szerencse, hogy megszületnek a palackposták. A kíméletlen feljegyzések a hátnemistudoménéppenhogykiknek a házából. Ahol mi félnevekből is értjük egymást. Azt mondom, spi, azt mondod, ró. Pedig lezárhatnád azzal, hogy milyen jó filmeket forgalmaznak, vagy említhetnéd, tudálékosan: soros periféria illesztő, kétirányú szinkron soros kommunikációt valósít meg. S ezzel, lényegében, már majdnem kimondtad, de nem, egyszerűen csak befejezed. Spiró. Kortárs irodalmunk bëlgája. Felró, megró, kiró, leró, fáradhatatlanul. Nem tudni, mikor és hogyan csinálja, de évről évre megtelik a Magtár. Meglehet, szúrom ide a végére, nagy bajban lenne, ha egy nap arra ébredne: olvasói kétharmados többséget szereznek. És (mint a csiga) huss, a nyomtatólovak meghalnak, a témái kirepülnek...

(Spiró György: Magtár. Magvető, 2012).