Nem hetvenhét, de magyar rémmese ez és

...ha homok is lösz, jól foghat azissa, vörömbe pityókára, há' béállítsa olája a szekírkít, alkú szörént, addig pakolja fönn, míg mög nem tellike avval amit hazavihet, no, oszt hánnya, hánnya, menyen béfelé, negyede, fele, asztán már kétharmada is bé van rakodván, slichtolva, mint hasábfa, nagy egyetértésben heverget egymáson, de lefele egy cseppecske se nem determinál, se az ígbűl, se nem a raklapró'. Pedig szokott az kámionró', vágonbú', nem is szábálos, itt mög, hejába vót röndös alkú es? Nízi, nízi, hát ebádtá, nem kifelejtették onnanvást a likat? Pedig melyóta pakolom, hogyapudvászizzancsamegkendeket, hát mán az a szép két ökör es elfekkütt a fődön a nagy éhségibe', most ezt fogjam be, ehun, ezt a csúfat, pök az asszon fele.

Nü lássa hát emijenféle üdők vótak akkores, a'zemberfija alig értett szót, óvasnyi mög legyinkába bajfa levelit tötte tekintötbe, egyikét hajtván a másikra, nemigeny szólott, csudára nem, aszt eccer aszt lássa: a gyerike sem óvas mán sömmit. Aszongya tsak erről nyilatkozvánt, hogy: nöm divat mán az, édösfatter. A bötűvel es olyasformán állott viszonyban, miképpen röndös pap a gazdasszonnyal; de még antul enkáabb is, mert hászen a plébanos hejába olan, amen, föltétlenül hírbe hozzák, ha más nem, hát maga a gazdáné. Köll az az ő lelkinek, ugyi. De a gyerököt meg ha megfeszülbé akárki akkor se ügen tuggya azzal hírbe zavarni, hogy óvasni látta, mer eztet nincs embör egészen fel az aldunáig, innéttől odatova, aki úgy hinné aszt el néki, mint papról a gazdasszonyt. Oszt no lássa hát.
Evvót ügöntsak az a világ, melykor az írók ekezdették pofán verni egymást, mög a világot. Mer' úgy elkeverödtek mán a mondatok a fene nagy politikában, hogy még annyira sem löhetött kifarigcsányi a csomókból, miképp ezt az én bészámolómat. Mer' dejszen ebben is van ilen, meg olan, kicsi székely, kicsi szögedi, kicsi palóc, spétnyi cigánka, mög amirő' aztat gondúnám, de leginkább a pesti Brodway varietéire hajaz – ahogy azt ott képzelték el a kicsi huszárok. Váltok is, rendes pesti mekegésre, értsék is, amit mondok, ne csak nevetgéljenek rajta. Szóval az történt, hogy nagyon elkezdett lötyögni már a nyelv a közvéleményformálók szabatos fogalmazványain. Ténylegesen kezdte meghaladni a történet a maga megfoghatóságát, elraktározhatóságát; hát ilyen tehén csak lilában van, mondta a józan ész egy-egy kampányexpozé után. És akkor betrappoltak textusainkba a lila tehenek. Kedvesen, aranyosan, keccsel. Már amint az egy tehéntől el is várható állapot, ugye.
Kezdetben volt a Kor, mondhatnánk, Rejtőt idézve, bár a múltidő használata itt az olyan vaksi optimistát fantomrajzolja, aki szerint ez a pohár még félig tele van, épp csak azt nem látja, hogy az nem pohár, és vagy tán egészen van tele, inkább. S a Kor megszüli a maga nótafáit. Íródnak a pamfletversek, ránk tüsszentenek a tollhegyek, meg a diurnusok, hadd ne is soroljam, a lényeg, hogy lassan-lassan kezdett szűkké válni a keret, igényes író nem adhatta alább, csak fölébb.

Mert ezt a sort (amelyet önkényesen akár a Czakó-Banga páros magyar rémmeséivel is kezdhetünk, a hetvenhéttel, ni, nem itt van újra), de valahol Csermely zárja le, biccentsünk ennyit a teljesítményre, tulajdonképpen szépen felépítette a cucilista göregáboros karaktert, egyik-másik karikatúrája egy valóban független kabaréban osztatlan röhögést váltana ki, ma is. De hát mégis csak publicista írta azokat, nem egy Gárdonyi-epigon, ezért nem igazán törte át munkássága a szépirodalom falait. Nem úgy, mint Parti Nagy Lajos, írásunk tulajdonképpeni alanya, aki ezt a falat bizony áttöri, mi az, hogy, nagyon is, a kérdés csupán az, hogy melyik irányból? No, hát költői a feladvány, persze, Parti Nagy honnan máshonnan érkezne, mint onnan, tudjuk ezt, csak az nem világos, hogy miért lépked errefelé, noha – ezt ne tagadjuk – betegre röhögjük magunkat azon, hogy "...mer tény vót, ami tény: Jézustúl, a Bódogasszonyanyánk egyszülött zsidó gyerekitül, a bankadóig mindent a magyaroktól kapott vót a hálátlan nyugat”, na meg azon, hogy "...asztalonként külön szógát köllött lebiztosétani, taposták es egymást az állásér a magyarok, mer mind oda akart férni a jognak asztaláhó”, no meg hát ki ne felejtsük az intést, mely szerint "...nemzetközi kutyábú sose lesz magyar szalonna, hejába nyugoszik a magyar múlt és jövő olly fundámentomon, hogy a kőszikla ahhó képest lófra és madártej”. Hogy úgy van, biz'a, ki nem szereti a madártejet, meg a maradhatós követ?

Mert hát rendben, hogy dobd vissza kenyérrel, de hát nem lehetne eleve nem hajigálni azt? Pláne, hogy a költő is megmondta: a kő marad. Ugyan bajorba' mondotta ezt, a másiknak meg a francúzoknál tűnt föl, hogy csak visszahull az, újra meg újra, de hagyjuk ezeket az apróságokat. Inkább tényleg azon tűnődjünk el, hogy vajon kell-e nekünk ez a Parti Nagy kötet, legalább teoretikusan akadémizáljunk el efölött, mert az ténylegesen való, hogy, ha nem lenne, őrületesen hiányozna. Vagy, talán, nem is annyira, mert hát ezek az írások apropójuk nélkül meg sem születtek volna. S most, de őszintén, hát kinek hiányoznának ezek az apropók? Így hát lassan-lassan, akadémiai közgyűlés nélkül is, eljutunk a megoldásig: Parti Nagy könyve, bizony, olyan, mint a xanax. A'biz, amúgy, mert ide a seduxen már nagyon nem elég. Megnyugtat, nevettet, kínunkban legalább ez legyen velünk, ugyanakkor az a valódi kérdés, hogy meddig kell még ennek örülnünk? Mikor fogjuk úgy érezni ismét, egy visszazökkenő időben, hogy hát Spiró fő műve mégis csak a Fogság, s nem a Feleségverseny; noha az utóbbin kacarászunk, immár két esztendeje, egyre viagrásabb mosollyal. S most meg Partira járunk, ugye. Mikor fogunk valamiféle kékharisnyás – legyünk már uniszexek mi, heterók is – fintorgással, sznobtrópikus izzadsággal elhessegetni mindenféle irodalompótló kísérletet, elvárva, hogy nagy íróink tehetsége az óceánba, és ne csermelybe fusson? Miközben, hát, persze, hogy szétröhögjük magunkat, újra es újra, ám mindeközben pontosan tudjuk: "minden stallumhó ez köllött, a magáhó való empátia”, no, ez itt a maga módján virul azért, meglehetősen fanyar – hogy azt ne mondjuk: csűrdöngölős - empátiával, de írónk stallumát mégsem ez adja.
No, hát mi legyen végső mondandónk? Kiváló kötet, de talán nem ad többet az írások első megjelenésének pillanatainál, így, keménytáblák között sem, sőt, azt is tudnunk kell: nem született volna meg, ha nincs a Kor. Ez a kötet nem jöhetett volna létre, ha nincs a Kontrax, ugye. S hát hol van már a Kontrax...

(Parti Nagy Lajos: Fülkefor és vidéke. Magyar mesék. Magvető Kiadó, 2012).