A szövegfelmondás helyett a test megmozgatása volt a cél

 Szakadék a hivatalos és az alternatív színházak között

A szakember a „Színházi élet Zalaegerszegen a kezdetektől az állandó színház megnyitásáig” című tudományos konferencián tartott előadást a Reflex színpad és az 1970-es évek zalaegerszegi színháznevelési kísérletéről. A rendező már az elején kiemelte, hogy az 1960-as ’70-es évek amatőr, alternatív színházai és a hivatásos színházak között hatalmas szakadék tátongott. A rendezvényt követően ennek okairól beszélgettünk Merő Bélával.

Merő Béla (ZalaMédia archív/Pánczél Petra)

- A magyar színjátszás történetileg szóközpontú volt, aminek az lehetett az oka, hogy a Habsburg időszak alatt fontos volt a magyar nyelvű színjátszás megteremtése, hiszen – az iskolai színjátszóköröket kivéve – főleg német nyelvű színházak működtek. Ez azt is magával hozta, hogy kiszakadtunk az európai színházi fejlődésből, és drámáink, előadásaink szinte kizárólag irodalmi vonatkozásúakká váltak – mondta a rendező. – A kommunista időszakban erre ráépült a Marxista szemlélet is, így a színháznak – mint afféle reproduktív műfajnak – nem volt más funkciója, mint az irodalmi szöveg „felböfögése”, felmondása, minimális mozgás, koreográfia mellett. Így nem vált igazán önálló művészeti ággá a színház.

Az 1960-as években kibontakozó alternatív színházi mozgalmakat más szemlélet mozgatta; szó szerint is.  Ahogy a rendező fogalmazott: a beszédre koncentrált, úgynevezett „lefúrt lábú, böfögő színház” helyett az amatőr, vagy alternatív színházaknak – így az 1970-ben létrejött zalaegerszegi Reflexnek is – az egész test megmozgatása volt a célja. Ezzel sokkal mélyebb tartalmakat fejeztek ki, és mélyebb szinten értelmeztek egy-egy művet, a hivatalos színházakhoz képest.

Jelenet a Reflex színpad Mutatványosbódé című előadásából (Archív. Forrás: Merő Béla)

- Sokáig nem volt hagyománya Magyarországon az alternatív színjátszásnak, mert sem a Horthy-korszak, sem a kommunista diktatúra nem adott teret számukra. Az áttörést tulajdonképpen az jelentette, amikor a ’60-as években Ruszt József megalapította az Egyetemi Színpadot, ami lehetőséget adott a kísérletezésre, a hivatalostól eltérő stílusú előadások létrehozására. Sokáig merev és áthághatatlan fal emelkedett az itthoni amatőr- és hivatásos színházi világ között. Ruszt viszont abban is jó volt, hogy be tudta emelni ezt az „alternatív” szemléletet a kőszínházak falai közé. Ez történt Zalaegerszegen is, miután létrehozta az állandó társulatot, és a híres beavató előadásokat, melyek a színházi nevelést szolgálták.

Hogy pontosan miben rejlett az alternatív színházak és színházi technikák „mássága”? Merő Béla felelevenítve a Reflexes időket azt mesélte, hogy a szövegcentrikusság helyett a mozgásra, és a test fontosságára, illetve a kettő harmonikus egységére helyezték a hangsúlyt. A beszédtechnikának, a hangzásnak és a tér elrendezésének is lényeges szerepe volt. Csakúgy, mint a színészek folyamatos képzésének, tréningjének. 

- A próbák bemelegítéssel kezdődtek, amelyben vokális- és fizikai, valamint légzőgyakorlatok voltak, de koncentrációs- és improvizációs gyakorlatokat is végeztünk. Lényeges volt, hogy elválasszuk a színpadi munkát a mindennapoktól, hogy a színész megszabaduljon a napi gondoktól és gátlások nélkül tudjon szárnyalni. Lelki és fizikai értelemben egyaránt. Aztán Dölle Zsolt pantomimművész közreműködésével elsajátítottuk a pantomim alapú tréninget. A lényeg itt az volt, hogy a lábfejtől a fejtetőig minden izmot és ízületet átmozgassunk. Később pedig az úgynevezett negatív tréninget is alkalmaztuk. Mindkettő arra szolgált, hogy megismerjük és felszabadítsuk a testet és ezáltal a saját személyiségünket. Amíg a színész nem ismeri önmagát, partnerével sem tud megfelelő kontaktust teremteni. Összességében ezekkel a módszerekkel egy-egy irodalmi művet is más mélységekben lehetett feldolgozni és a nézők elé tárni. De sokszor születtek happening-szerű előadások is. Mivel a tér elrendezése sem mindig frontális volt, mint a hagyományos színházban, a közönséggel is teljesen más kapcsolat alakult ki, hiszen sokszor minden oldalról látták a színészt. Ha a néző és a színész egymás közelében van, akkor ott nem lehet hazudni! – tette hozzá a rendező.

A pantomimnek, mozgásnak, térrendezésnek is fontos szerepe volt (Mutatványosbódé. Forrás: Merő Béla)

Merő Béla szerint ezek az előadások építettek a néző fantáziájára, és ez manapság nagyon hiányzik a színházi életből. Úgy érzi, hogy napjainkban egyre több a felszínes, olcsó szórakozást nyújtó előadás. Az érdekesebb, kísérleti darabok inkább stúdióelőadásokon láthatók, illetve ismét az alternatív, nem kőszínházi közegbe kerültek. Úgy látja, hogy a nagyobb színházakban sokszor nem elemzik és értelmezik jól az egyes műveket, nem mennek a dolgok mélyére. Inkább az a cél, hogy a néző minél kevesebbet gondolkodjon, kényelmesen üljön a székében, távol a színpadtól. Ez odáig vezetett, hogy ma a közönség jó része fél is a kihívásoktól és az elgondolkodtató előadásoktól. Mindez szembe megy a ruszti hagyományokkal.

Kérdésünkre, hogy ennyi idő elteltével megfogalmazódott- e a színházi szakemberekben Ruszt gondolatainak valamiféle kritikája, Merő Béla azt válaszolta:

- A jelenlegi helyzetben nincs ami felülírja Ruszt nézeteit, sőt inkább éppen ezekhez a gyökerekhez kellene visszatérni. Persze annyi változtatással, hogy a mai korszellemhez és tempóhoz szükséges igazodni. Az idő ugyanis felgyorsult a ’60-as, ’70-es évekhez képest, a mai nézőknek túl lassúak lennének a korabeli előadások. Most dinamikusabban, hevesebben kellene játszani. Jó ötletnek tartom a nyilvános próbákat is, ahol a közönség (mint „beavatott”) mélyebben megismerheti egy-egy előadás megszületésének hátterét és a rendezői koncepciót.