Belemélyedni a hímzés világába

A kézimunka az agy jógája

 Az egyik nyílt napra látogattunk el a szakkörnek otthont adó Keresztury VMK-ba. 

- Bárki, bejöhet, aki akar, és néhány érdeklődő mindig akad – mondja a nyitás előtt Kocsisné Koszorús Anikó. – Az új tagoknál eleinte nagy a lelkesedés, de aztán elmaradoznak. Azt hiszik, hogy pillanatok alatt elkészülnek a munkák. Elszakadtunk attól a hozzáállástól, hogy ha valamit produkálni kell, ahhoz időre van szükség. A hímzésekhez pedig nagyon sok idő kell. Ezért is nehéz meghatározni az árát, ha valaki meg akarja venni, mondjuk a Mesterségek Ünnepén. Semmi kincsért nem eladó az, amiben majdnem egy éven keresztül napi 8 óra munka van.

Kocsisné Koszorús Anikó

- A rászánt időn kívül még mi szükséges?

- Bele is kell mélyülni és aprólékos is. A hímzés különleges és csodálatos dolog. Aki egyedül van, nem érzi egyedül magát, amíg hímez, akit pedig család vesz körül, el tud egy kicsit vonulni. Megnyugtató tevékenység. 

- Azt is mondják mostanában, az agy jógája.

- Ez így van. Főleg a számolásos mintáknál nem ér rá a hímző azon spekulálni, hogy mi bajom van.

- Ha ennyi munka van egy-egy kézimunkában, akkor azt merik-e használni lakásdíszként?

- Szeretem a hímzéseket a lakásban, de kompromisszum kell, önmagammal szemben, hogy felteszem-e az asztalterítőt. Mert, ha örökké attól kell rettegni, hogy kár éri, akkor nincs értelme. Viszont szeretem megtisztelni azzal a vendégeimet, hogy egy ünnepélyes darabbal feldíszítem a lakást, és így fogadom őket. 

- Ha a hímzés ilyen jó hatású az agynak, tanítani kellene az iskolában. Tapasztaltam, hogy milyen megnyugvást hoz a gyerekeknek, még a fiúknak is.

- Bizony jó lenne, miközben nem egy pedagógus mondja, hogy vannak családok ahol egyáltalán nincs még varrótű sem a lakásban. De jó hír, hogy Gébárton a kézművesek házában sok nyitott nap van, és nagyon sok szülő kihozza oda a gyerekeit. Aztán reméljük, hogy „megfertőződnek” ezek a gyerekek, talán jobban, mint a szüleik. Sajnos egy generáció kiesett ebből a tevékenységből, szegényebbek lettek, nem érzik, milyen a kezük munkájának a gyümölcse. 

- Ön, hogyan kezdte?

- Anyámtól láttam, aki mindenféle hímzést ismert és az első visszatanítók között volt, de aztán ebbe is beleszólt a második világháború. Amikor Zalaegerszegre kerültünk, ő vezette a hímzőszakkört, én is odajártam. Így kerültem én is a visszatanítók közé, akkoriban ezt a feladatot a falusi tanítónők vállalták. Aztán jártam még tanfolyamokra, bújtam a szakkönyveket.

-Van ennek a tevékenységnek felső életkori határa?

- Azt vallom, 120 éves korban is van mit tanulni és tanítani. Mindig van valami új, másképp lát az ember, az igények is mások lesznek.

- Ha már látás, ez sem nehezíti idősebb korban a kézimunkázást?

- Nem jobban erőlteti a szemet, mint a számítógépezés. Bár régen kevesebb ideig éltek, hamarabb lettek nagymamák, fiatalabb korban készült a stafírung. Szemüveggel ma is megoldható.

- Vannak-e divatos minták?

- a 60’-as években a kalocsai volt mindenütt. Most inkább a visszafogottabb dolgok divatja van. 

- Önnek mi a kedvenc mintája?

- A zoborvidéki. Ez a legarchaikusabb, a legkevésbé ismert, a színvilága minden lakásba jó. Országszerte tanítottam. 20 évig gyűjtöttem ezen a tájegységen a motívumokat. Talán lassan értékelni tudják. 

- Visszatekintve a stúdió munkájára, hogy érzi magát?

- Nem gondoltam volna, hogy 40 év múlva is létezik majd ez a szakkör. Régebben a kismamák jártak hozzánk, most az idősebb korosztály és sajnos sok tagunkat el is vesztettünk már. De a kézimunkáik tovább élnek. Nagyon szeretem a hímzést. Ezért arra törekedtem, hogy minél több embernek megmutassam, megtanítsam. Hogy eltelt ennyi év, csak kor és lehetőség kérdése.