Szeretet a fagyos hangulat ellen

A híres dán meseíró egyik legnépszerűbb művét Szálinger Balázs író-költő színpadi átiratában, és Mihály Péter rendezésében láthatta a közönség az Art Moziban. (A bábszínház már évek óta ezen a helyszínen játssza adventi előadásait.) Egy karácsonyra hangoló bábelőadásnak mi más is lehetne a lényegi eleme, mint a szeretet; de ennél azért kicsit többről van szó.

A Hókirálynő a bábszínházban

Andersen meséiben alapból mindig van valami „para”, ugyanakkor egy jó adag romantika és afféle idilli állapot is. Ez a kettősség a mostani előadásból is kitűnt. Jég, gonosz manó, szilánk, szúrás, északi szél, elhidegülés, Hókirálynő az egyik oldalon, ugyanakkor mindig nyíló rózsák, barátság, szeretet, bátorság, kitartás és az a bizonyos idealizált gyermeki ártatlanság a másik oldalon. Vagyis hidegség és melegség, gonoszság és jóság viadala zajlott le a szemünk előtt. Átitatva a várakozásban rejlő magasztossággal. Hiszen hosszú volt az út odáig, míg Gerda, a kislány, kiszabadította (a kisfiúság/nagyfiúság határán billegő) barátját Kay-t, a Hókirálynő (vagy talán inkább önmaga) jeges fogságából.

A történet annyira nem bonyolult: Gerda és Kay ezer éve jó barátok (vagy annál is több), teljes köztük az idill és a harmónia. Ám egyszer egy gonosz manó, széttört varázstükrének két szilánkja eltalálja Kay-t; szemébe és szívébe szúródnak a darabkák. Mivel a tükör eredetileg mindent rossznak mutatott, ami szép és jó volt, ezentúl Kay is csak a rosszat látja mindenben. Elhidegül Gerdától, majd hirtelen feltűnik a színen a negédes Hókirálynő is, aki elviszi magával Kay-t a jeges palotájába. Ezen a ponton kissé beavatási rítus jellege is lesz a mesének, hiszen a nagyfiúvá serdülő srác nem a kislány Gerdát, hanem a csábító királynőt választja. A Hókirálynőt, akit mi nézők nem látunk, csak a hangját halljuk, na és érezzük mindvégig a jelenlététét, mintha egy fagyos éjszakán valaki nyitva hagyta volna az ablakot. Gerda aztán elindul a hosszú, több évig tartó és ezer akadálytól hemzsegő úton, hogy megmentse és visszahozza barátját. Mert ő végig hiszi, hogy Kay jó, és a helyzet visszafordítható. A szeretet ereje pedig tényleg csodákra képes.

A Griff Bábszínház előadásán a fenti skandináv hangulatot erősítik a bábok és az élő szereplők (Csepregi Kovács Napsugár, Duna Orsolya, Lajhó Máté, Matola Norbert, Ricz Ármin, Szolnok Ágnes), de a díszlet, a megmozduló tárgyak, a fények és a zene is. (Utóbbi Szemenyei János jóvoltából.) Hidegséget áraszt a figurák többsége, mint ahogy a mozgó hófehér szekrény is, ami Kayt elnyeli. (Tiszta Narnia! – kiált fel valaki a nézők közül.) De ott a mindig fel-felcsendülő dal, Gerda és Kay közös dala, ami reményt ad és felmelegíti a szíveket. (Rózsa nyílik, szirma hull az ágra. Kicsi Jézus, látunk nemsokára!)

Tulajdonképpen minden adva van ahhoz, hogy egy kiváló előadást lássunk, talán csak annyi lehet a kifogás, hogy néhány jelenet kicsit hosszú, statikus és sok benne a szöveg. Legalábbis ami a gyerekek befogadóképességét illeti (ilyenkor nagyon viccesen felpezsdül, nyüzsögni kezd a mozi nagytermének nézőtere). Ezek szerencsére csak átmeneti zavarok, mert aztán rendre történik valami meglepetés, valami újabb akadály, izgalom.

Mondjuk az akciófilmekhez, fantasykhoz szokott felnőttek várnának valami végső nagy „fighting-ot” Gerda és a Hókirálynő között (mint ahogy Potter is nagy csatában, ám a szeretet erejével győzi le Voldemortot), de itt csak a dal töri meg az átkot, nincs varázspálca, se más eszköz. Hiszen a Hókirálynő talán tényleg csak egy „áttétel”, egy szimbólum: Kay-t önmagától kell megmenteni. (Vagy a megpróbáltatások közben Gerda is felnőtt/nő lett, így köztük is megtörik a jég, helyreállhat a harmónia. De ez maradjon a felnőtteknek szóló értelmezés.)

A kérdés viszont ott van, hogy vajon hányan hordozunk magunkban kis tüskéket, szilánkokat, ami miatt mindent rossznak látunk, és nem tudunk örülni semminek. Így advent idején érdemes magunkban is „körülnézni”. Hátha valahogy ki tudjuk piszkálni az undok, jeges szilánkokat.