Irodalmi szövegelés-kortárs módon

És miért jó, hogy eltűnt a „költők kontra rapperek” halmaz közül az a bizonyos „kontra”. A slam különben meg nem is rap, hanem afféle határműfaj… Többek között ilyen dolgok kerültek szóba a Mimosa kávéház A Kirakatban című estjén, melynek vendége ezúttal Simon Márton költő, szlemmer (A dalok a magasföldszintről és a Polaroidok kötetek írója) volt. Az előadóművészként is ismert szerzővel Karáth Anita költő-tanár beszélgetett.

Simon Márton költő a Kirakatban

Simon Márton előbb a Pázmány Péter Katolikus Egyetem esztétika-kommunikáció szakos hallgatója volt, majd a Károly Gáspár Református Egyetem japán szakán tanult. Verseket 2004 óta publikál. Mint meséli, ő is úgy kezdte, mint sok más pályatársa: öten mentek felolvasni, és hárman hallgatták őket. Kezdetben ezt is értékelni kell. A slam poetry-re tényleg sok fiatal kapta fel a fejét a 2006-os induláskor. Az azóta eltelt tíz év alatt az internet, a közösségi oldalak, a rádióműsorok és a Pilvaker verseny sokat segítettek abban, hogy a kortárs költészet eljusson a fiatalokhoz. A versekhez való hozzáállás is sokat változott a slam által, és a fiatal szerzőknek is sikerült több kötetet eladniuk az ismertség miatt.

A különféle esteken és fesztiválokon előadott társadalomkritikus, kortárs szövegekkel fel lehet kelteni az érdeklődést nemcsak a műfaj, hanem az irodalom iránt is, ami így átélhetőbbé, értelmezhetőbbé válik. Olyannyira, hogy még az is előfordult, hogy Simon Márton egyik – a Polaroidokban olvasható – szövegrészletét valaki a karjára tetováltatta. Ez még hagyján, de a költő fiatal kora ellenére az érettségi tételek között is szerepel.

Hogy éli meg ezeket a sikereket? Mint mondja elég furcsán. Nem gondolta, hogy ez lesz belőle! Azt sejtette, hogy megérint embereket a soraival, de tetoválásra nem gondolt, és arra sem, hogy a diákok „belőle” vizsgáznak majd.

Persze idáig hosszú út vezetett, és a slam műfajának is ki kellett nőnie magát ahhoz, hogy ma iskolai keretek között (is) diskuráljanak róla. A szerző azt meséli: az első szlemmelése (2011-ben) szörnyű volt. Nem tudott még rendesen mikrofonba beszélni, és nem volt kellően magabiztos sem. Ma már ezt a visszajátszott felvételt workshopokon mutatja be; tanulságképpen, hogy hogyan nem szabad csinálni.

Ami magát a műfajt illeti: egyáltalán nem új dologról van szó. Az úgynevezett előadó költészet, mint önálló produkció, vagy stílus, már az 1800-as évek végén is létezett. Nem sima versolvasás ez, mert itt fejből „nyomják” a szövegeket, nem egyszer színpadi előadásmóddal tarkítva a produkciót. Ezért is keverik össze sokszor ezt a „szövegelést” a rappel, pedig műfajilag egész más a kettő. Az egyik a zene, a másik az irodalom felől közelít. Ennek ellenére a jelenlegi hazai slam egy 2006-os eseménynek, a Budapest Slamnek köszönheti a létrejöttét. Ez még arról szólt, hogy költők kontra rapperek léptek fel. Legalább is a slam-eseket így hívták.

Simon Márton szerint a „kontra” szerencsére mára lecsengett, mert nem jó ez a megosztás. Ő hagyományos költő is, aki versesköteteket jegyez és szlemmer is, aki fellép saját szövegeivel, vagy „újragondolt” klasszikus költeményekkel, dalszövegekkel. Szóval a slam egy határműfaj; egy átmenet a kortárs költészet, a színház, a rap és a klasszikusok között. Ráadásul mindezt jól is kell előadni (ez a „kiállás” jelensége), hiszen a szöveg anélkül mit sem ér. Ezzel együtt tud a műfaj egyfajta közvetítő közeg, szócső lenni a közélet és a fiatalok, valamint az irodalom között. Arra pedig próbálnak odafigyelni, hogy az újonnan érkezők is minőségi szövegekkel és előadással álljanak a hallgatók elé. Ő például az „ürítéses” poénokat már igénytelennek tartja.

A Kirakatban szó esett még a szerző előző kötetéről, a Polaroidokról is, melynek szerkezete nem a hagyományos verseskönyvek felépítését követi. A versek számozottak, ám nem sorrendben követik egymást. Mint meséli, a japán babonákra, számmisztikára utalva, de „brahiból” lett ilyen a kötet. Főleg azért, mert olyan könyvet szeretett volna, ami nem úgy néz ki, mint a hagyományos verseskötetek. Simon Márton most épp új könyvén dolgozik, mert mint mondja, az elmúlt öt évben elfáradt kicsit a slamtől. Visszatért hát a hagyományos versekhez, és rengeteg költeményt írt tavasz óta (bár nem mindegyiket tartja jónak és kötetbe valónak). Az új kiadványt jövő ősszel szeretné megjelentetni.

Az esten persze nemcsak beszélgetés volt, hanem „szövegelés is”: a szerző szlemmerként, és hagyományos költőként is elgondolkodtatta és szórakoztatta a közönságet.