Az olvasó szabad ember, azt gondol, amit akar

Valami népi és valami urbánus Grecsó Krisztiánnal

A szerzővel a megyei könyvtárban Arany Horváth Zsuzsa újságíró beszélgetett. Az apropót Grecsó legújabb könyve, a „Valami népi” adta. De a jelenlegi helyzetben mi más is kerülhetett volna szóba indulásképpen, mint az Ukrajnában zajló háború. Az író azt mondta, lelkileg nagyon megviselik az események, és a délszláv konfliktus után nem gondolta, hogy még egyszer át kell élnünk hasonló szituációt. Szívesen beszélgetne minderről – na és persze az irodalomról is – Ljudmila Ulickaja orosz íróval, aki az elsők között határolódott el a háborútól.

Örök vita folyik arról, hogy egy szöveg olvasásakor csak magát a művet nézzük, vagy az író életét, a szöveg keletkezésének esetleges körülményeit is. Mennyire szüremkedik be a lírai én Grecsó novelláiba, regényeibe? Az író szerint az olvasó szabad ember, azt gondol, amit akar. Tulajdonképpen egyenrangú a szerzővel. Hogy mit akart mondani az író, rossz kérdésfelvetés. Mindig az olvasónak kell megtalálnia önmagát a szövegben. Persze az is természetes dolog, hogy a szerző saját élményei, emlékei, megfigyelései ötleteket adnak, beékelődnek a műbe. Talán úgy lehetne mindezt összefoglalni, hogy vannak ihletet adó pillanatok az alkotók számára, az olvasó meg hozzáteszi a magáét. A „Valami népi” című novelláskötet egyik tanulsága például az lehet, hogy életünk nagy csatáit mindig egyedül kell megélni, vagyis az úgynevezett kozmikus magány erősen benne van a könyvben. 

Grecsó Krisztián beszélt arról is, hogy egy írói pálya kezdetén kell némi kudarctűrő képesség, mert eleinte mindenhol rosszul fogadják az embert. Mint azt felidézte: ő szegváriként –katolikus parasztfiúként – került a fővárosi irodalmi közegbe. Sokáig érezte úgy, hogy sehol nincs igazán otthon. Amig neki baja volt önmagával, addig a környezetének is vele. De ma már megtalálta a harmóniát: visszatalált gyökereihez, hitéhez, s közben jól mozog a pesti „urbánus” irodalmi, újságírói körökben is (hosszú évek óta szerkeszti például az Élet és Irodalom prózarovatát). Nem akarja mindenáron bizonygatni egyik vagy másik körhöz való tartozását sem. Ma már azt mondja, hogy a sértődés luxusát nem engedi meg magának. Nagyapját e téren példaképnek tartja, hiszen az ő szívében elfért a szegvári abált szalonna és a pesti színházak szeretete is. Grecsó otthonra találását nagymértékben segítette kislánya, aki már úgy tekint Budapestre, mint ami az övé. De azt is öröm látni, hogy a nagyszülőknél a vidéki közeg is természetes számára.

Az est folyamán a nők is szóba kerültek, ám ezúttal nem szerelmi kontextusban. A szerző másik példaképe ugyanis nagymamája, akiről kiderült, hogy fiatalon maga is sokat írt. Azonban leginkább az asztalfióknak; akkoriban ugyanis a nők sokszor titkolták, hogy írnak (hiszen az azt jelenti, hogy „dologtalanok”, ráérnek ilyesmikre). A nagymama csak akkor mutatta meg írásait, mikor Grecsó első versei megjelentek; mondván ha öröklődött a tehetség, akkor talán az ő szövegei sem olyan rosszak. Az író használt is fel ezekből későbbi műveiben. Minderről azt gondolja, hogy az ambíciót gondozni kell. A vágyainkat nem szabad elengedni, mert azok akkor a lélek ellen kezdenek el dolgozni. Szerencsére ma már rengeteg nő van az irodalmi életben, és ő nem érzi úgy, hogy más bánásmódot igényelnek. Férfi és női szerzőkre is igaz, hogy van köztük jól és nehezen kezelhető.

Arra a kérdésre, hogy vajon csak negatív érzelmekről lehet-e írni, vagy a boldogságról is, azt felelte: minden ami történik, az a szívünkben történik, és akkor leírható, elmondható. A „Valami népi” novellái között traumafeldolgozást éppúgy találunk, mint „boldog semmit”. Utóbbi szövegnél az érdekelte, hogy egy negatív szó hogyan telik meg pozitív tartalommal.