Páciens és terapeuta kapcsolata

Annál is inkább, mert sokszor nem tudjuk elképzelni, hogy hogyan zajlik egy pszichoterápia, mire készüljön, aki először keres fel szakembert. Mi történik a kezelés néhány hete vagy hónapja alatt. És ami szintén nagyon fontos: hogyan kell lezárni, jól lezárni egy terápiát? E kérdések kerültek szóba a Pszicho Estek rendezvénysorozat legutóbbi állomásán, melynek vendége dr. Árkovits Amaryl pszichiáter, pszichoterapeuta volt. A Pécsett tevékenykedő szakemberrel ezúttal is Nagy Réka klinikai szakpszichológus beszélgetett a VMK Cafféban.

Felelősség, diszkréció és humanizmus

Árkovits Amaryl és Nagy Réka

Árkovits Amaryl elárulta: a mostani pszichoterápiás attitűd egyértelműen egyenrangú kapcsolatot feltételez a páciens és a terapeuta között. Nála például nincs a klasszikus „díványon fekvés”, hanem szemtől szembe zajlik a terápia, ahol ő is aktív szereplő. Az első alkalom tulajdonképpen mindig egy konzultáció, melynek során azt méri fel a szakember, hogy szükséges-e egyáltalán terápia, és ha igen, akkor mi a legmegfelelőbb a kliens számára. Ő az úgynevezett DREAM-terápiával dolgozik, ami álmokra, asszociációkra épít. Heti egyszeri találkozást igényel, 10-12 héten keresztül. A szakember leszögezte: ez nem alkalmazható minden esetben. Főleg bizonyos krízisállapotok kezelésére, gyászfeldolgozásra, családon belüli konfliktusok oldására, evési zavarok okainak feltárása, kezelésére, fejlődési elakadásokra, önismeret- önbizalomfejlesztésre jó. Legyen szó akár egyéni, akár pár- vagy csoportos terápiáról.

A pszichiáter szerint a terápia sikere mindenkinek a felelőssége; hiszen eredmény akkor van, ha a páciens is „dolgozni akar magán”.  A terápiának kezdete és meghatározott vége is van. A lezárás nagyon fontos, hiszen az élet odakint van. Nem lehet a végtelenségig nyújtani a kezelést. Lehet, hogy sokan addig érzik magukat biztonságban, amíg pszichiáterhez/pszichológushoz járnak, de ezt tudni kell befejezni. Az elengedés néha nehéz mind a két fél számára, hiszen a terapeuta is ember. Ő is megismeri, megkedveli a másikat. A szakemberek általában szoktak kérni „utánkövetést”, vagyis hogy a páciens bizonyos idő (körülbelül egy év) elteltével keresse fel őket újra, s mesélje el mi történt vele.

Hogy mi zajlik a terápiás térben, az titok, és nemcsak a terapeuta nem beszélhet róla, hanem a páciens esetében sem célszerű, ha azt otthon, vagy baráti körben kibeszéli. Ez ugyanis visszavetheti a kezelés folyamatát. A terápia intim viszonyt feltételez, hiszen személyes dolgok, mély érzelmek kerülnek felszínre. A szakember úgy látja, hogy szeretet nélkül nincs jó terápia, de itt nyilván humanista (empatikus) értelemben vett szeretetről van szó. Nem baráti viszony, nincs olyan, hogy utána kávézgatunk a klienssel! Nem lehet belőle szerelem (bár sokszor alakul ki bensőséges viszony, akár erotikus töltetű vonzalomnak is érezhet az egyik fél). Ha ilyen irányba mennének a dolog, akkor azt mindenképpen tisztázni kell. Illetve ki kell deríteni, hogy a terápiának miért pont ezen a szakaszán történt ilyesmi. Többnyire a páciens részéről ez az intimitásra, kitárulkozásra adott reakció, hiszen sokszor olyan dolgok kerülnek szóba, amikről még közeli hozzátartozóikkal sem beszélnek.

Azt is fel kell tárni, ha a páciens a terapeuta magánélete felől kezd érdeklődni. Miért pont most lenne ez fontos információ számára? Árkovits Amaryl elmondta: szakmai berkekben mindig felmerül a kérdés, hogy a terapeuta magánélete mennyire maradjon rejtve. Régen teljes titoktartásról volt szó, de ez a Google és a közösségi oldalak korában nem lehetséges. A cél inkább az, hogy minél kevesebbet tudjon a beteg, és a terapeuta anélkül legyen látható (együttérző, segítő és támogató) a páciens számára, hogy az tudná az ő élettörténetét. Ez a gesztusokkal, mimikával és más metakommunikatív jelek aktív használatával érhető el. És a már említett, nagyfokú humanizmussal.