Őszinte körben Bérces Edittel a Föld napján

Nem az energiazselékben és a cipőmárkákban van a teljesítmény kulcsa

Gyülekeztek az érdeklődők a Keresztury VMK kávézójában. Mindenki megjött már, amikor végre a főszereplő is megérkezett.

- Akik ismernek tudják, hogy beesős típus vagyok. Ha az utolsó pillanatban is, de sok helyre megérkeztem. A ma este is bizonyítja, ahogy a közönség is az eső ellenére, a komfortzónáját elhagyva itt van, hogy az eső is és más akadály is legyőzhető, ha valahova oda akarunk érni – mondta a beszélgetés elején Bérces Edit, aki anno úszónak készült, és végül a triatlon szerettette meg vele a hosszútávfutást. Beszélgető partnere Vági Zsolt, a rendezvény házigazdája/ötletgazdája. 

- Mi motivál általában?

- Középiskolás koromban édesanyám motiváció kutatással foglalkozott, a nyelvtanulás motivációja érdekelte. Akkor snassznak gondoltam, de hosszú távon neki lett igaza, mert a belső hajtóerő a kulcs mindenhez. Pedagógusként is tudom, meg a kollégák is tudják, hogy fejre is állhatunk az órán, ha a gyereket nem érdekli a téma, vagy a mi előadásmódunk. A jó pedagógus persze meg tudja találni a gyerekhez vezető utat. De hosszú távon a belülről és felülről jövő motiváció híve vagyok. Parancsra edzeni sem jó, viszont, ha megvan a közös érdeklődés, a bizalom és az összhang, az nagy erő. A futás örömét azonban mindenkinek magának kell felfedeznie. Ahogy azt is, hogy ennek gyógyító hatása, lelki vetülete is van, nemcsak az izmokról kell, hogy szóljon.

- Változott-e benned a futáshoz, mozgáshoz, edzéshez való hozzáállás az évek során?

- Ultrafutóként a teljesítményt tartottam fontosnak. Nem feltétlenül a győzelmet, hanem az önmagamhoz képest legjobb teljesítményt. A versenyképességemet elvesztettem, de a futás iránti vonzódásom nem múlt el. Új állapot van az életemben, más szempontból értékelem, hogy egyáltalán meg tudok állni a lábamon. Csúcsfutó koromban a légzésre és a lábak ritmusára koncentráltam, a környezetre nem figyeltem, hogy milyen szép a táj, árnyékos vagy napos. Most, kicsit lassultabban meglátom a természetet. Mást lát meg így az ember. 

- Ma van a Föld napja, mit jelent ez számodra? – kérdezte az április 22-i beszélgetésen Vági Zsolt.

- Ha nagyon elmélyül az ember a környezetszennyezés témában, az depresszióssá is tehet. Amennyire lehet az ökolábnyomomat csökkentem. Gyalog vagy kerékpárral megyek, távolabbra tömegközlekedéssel. Büszke vagyok, hogy az egyetemünk, a Pannon Egyetem Zalaegerszegi Egyetemi Központ Zöld Kampusz Tansövénnyel rendelkezik, ahol a bejáráson magyar, német és angol nyelven tájékoztatjuk az ovisokat, vagy kisiskolásokat a klímaváltozásról. Szemléletváltásra, tudatosításra törekszünk, mindezt a szabadlevegőn egy kis nyelvi képzéssel együtt. A lelassult futásom sokszor szemétgyűjtő futássá alakul át. Tervem, a tanítványaimat is meghívni egy szemétszedő túrára. A szemét az utcán hever, csak le kell hajolni érte.

- Vallod, hogy nagyon fontos neked a futás, de nemcsak az. Mi még?

- Az élet szeretete, a természet szeretete, és a szeretteink szeretete – mondta Bérces Edit, aki néhány kedvenc fotóját is elhozta a beszélgetésre, mert a fényképezés is kedvenc időtöltései közé tartozik. - Kezdőként, ha megkérdezték miért futok, azt feleltem, a világ legjobb eredményéért. Mi másért? Most már be kell látnom, hogy nemcsak azért. Ez egyfajta életszeretet kifejezés is. De ezt fejezi ki számomra az úszás is, amit szintén nagyon kedvelek. A kajakot pedig a csendért szeretem, az esztétikai élményekért. Nem az energiazselékben és a cipőmárkákban van a teljesítmény kulcsa, hanem a lélekben. És sok minden fejben dől el – számos példát sorol fel fejbeni okok miatt bekövetkező sérülésekért, feladásokért, sporttársai és saját pályafutásából. – Természetes számomra, hogy minden jóért meg kell dolgozni, hogy a rózsákhoz töviseken át vezet az út. Az eredményekért pedig hálás vagyok, ajándékként kezelem őket. És ma már, amikor az élet úgy hozta, hogy családi körben testközelből látom, hogy milyen értékelendő a fizikai teljesítményünk, amit természetesnek veszünk. Az emberi lény egy csoda, könnyű megfeledkezni, hogy ajándékként kaptuk a lépés, a felállás képességét.