Utazók és útonállók a középkorban

 Kik, és milyen céllal keltek útra?

A József Attila-tagkönyvtárban rendezett összejövetelen Iványi Ildikó elnök bevezetésképpen elmondta: több mint 25 esztendős a klub, és Bilkei Irén az elmúlt években már többször volt vendég. Főleg a középkori életmóddal kapcsolatban tartott érdekes, színes előadásokat, most ez a sorozat folytatódik.

Az „Útonjárók és útonállók – utazás a középkorban” című előadás elsősorban arra világított rá, hogy bár a kíváncsiság, tudásszerzés és a felfedezés öröme a korábbi évszádok emberét is motiválta, azért korántsem volt annyira egyszerű dolguk, mint nekünk. Persze akadályok most is hárulhatnak az utazók elé: gondoljunk csak a koronavírus miatt elrendelt korlátozásokra. A történész elárulta: az előadáshoz, illetve az ezt megelőző kutatómunkához épp a pandémia és a bezártság adta az ötletet, és az ihletet.

Bilkei Irén a Lokálpatrióta klubban

Talán mondani sem kell, hogy az útjainkat a rómaiaktól örököltük. Az úthálózatunk egy része ma is a római kori nyomvonalat követi, így nem csoda, hogy a kora középkori keresztes hadjáratok idején még bőven használták őket. Az utak másik része pedig kitaposott ösvény volt, melyeken csak korlátozottan lehetett közlekedni: főleg nyáron – bár ekkor eléggé porosak voltak – vagy télen, mikor befagytak. A két állapot között többnyire akkora volt a sár, hogy a korabeli kocsik megsüllyedtek rajta. Meglepő, de Zala megye középkori úthálózata elég sűrű volt. A megye múltját feldolgozó Holub József történész korábban 38 vámhelyet írt össze. A középkori utak jogilag nem voltak egyformák, nem mindenki engedte meg, hogy a birtokán áthaladjanak, vagy, hogy ezt ingyen tegyék meg; ezért a tulajdonosok vámot szedtek.

Hogy kik voltak a korabeli útonjárók? Például a király és udvari kísérete, hiszen ekkoriban még nem volt állandó székhelye az uralkodónak. Buda-Visegrád-Diósgyőr között „ingázott”. Körülbelül 30 kilométert tettek meg egy nap alatt a megrakodott szekerekkel, a lovasok ennél azért gyorsabban mentek. Szintén utaztak a követek, a diplomaták, a katonák és a nemesek. Ezenkívül a papok, zarándokok, kereskedők, mesterlegények, valamint a külföldi egyetemekre eljutott magyar ifjak. Természetesen a kémkedés/hírszerzés feladatait is az utazók látták el, és valamiféle „egészségturizmus” is működött már akkoriban. Akik megtehették, gyakran felkeresték a gyógyhelyeket, gyógyfürdőket. A parasztoknak viszont kevésbé adatott meg, hogy útra keljenek.

A korabeli közlekedési eszközökről is szó esett

Az előadó elmondta: az utazás nem volt veszélytelen. Részben az utak állapota és a vadállatok miatt, de talán ennél is nagyobb gondot okoztak az útonállók. Sok támadás érte az adószedőket. Szinte minden második középkori oklevélben találni erre vonatkozó adatot. A középkor útjain élénk kereskedelem folyt, ami a bűnözőknek szinten alkalmas terepet biztosított a rablásra, támadásra.

A történész a korszak járműveire is kitért: első körben a kordé és taliga terjedt el, melyekkel már személyeket és árut is lehetett szállítani. A szekér pedig ezeknél is fejlettebb közlekedési eszköz volt. Fontos megemlíteni a kocsit, mint magyar találmányt. Ez a „modernebb” szekér Kocs községből származott. 1518-ban már szerepelt egy feljegyzésben. Négy személy plusz a fuvaros ült rajta. A kordékhoz képest nagy fejlődésnek számított: a könnyedebb szerkezet, a rugalmasabb vasalatlan kerék és a hármas fogatolás kevésbé rázta ki az ember lelkét az utakon.