Rejtélyek, sorsok, spontán mumifikálódás

TBC-nyomok a váci múmiákon

Mint arról a kiállításmegnyitót követően beszámoltunk, az előzmények 1994-be vezetnek. Ekkor végeztek helyreállítási munkákat a váci Domonkos templomon, melynek során megtalálták a templom alatti kripta 150 éve befalazott lejáratát. A meglepetés ezután még nagyobb lett, hiszen a kriptában több mint 260 darab színes, díszített koporsóra bukkantak. Mint kiderült, a koporsók a 18. század középső harmadában, illetve a 19. század elején élt váci polgárok holttesteit rejtették. Férfiakat, nőket, gyermekeket, mesterembereket, apácákat, szerzetesek, papokat… és az orvost is. A testek – elkerülve a bomlási folyamatokat – nagyon jó állapotban maradtak fenn.

Az ókori egyiptomi múmiákkal ellentétben a váci holttestek nem emberi beavatkozás eredményeként maradtak épségben. Nem mesterséges, hanem természetes múmiákról van szó; vagyis spontán mumifikáció történt. Hogy ez hogyan lehetséges, az mindjárt a kiállítás elején kiderül. A váci templom kriptájában különleges klíma uralkodott évszázadokon át: a temetkezési hely levegője száraz volt és jól szellőző. Adott volt a testek konzerválódásához szükséges mikroklíma: az állandó hőmérséklet, a levegő alacsony páratartalma és a megfelelő oxigénmennyiség. Sőt, a szakértők szerint a koporsók és a holttestek ruháinak cserzőanyagai is hozzájárultak a spontán mumifikálódáshoz. De az is, hogy a koporsókat egymásra helyezték, így a talajból eredő nedvesség kevésbé érte őket. Mindezeknek köszönhetően a halottak öltözéke, arcvonása, bőre és a szerveik átvészelték az évszázadokat.

A múmiák rengeteg információt szolgáltatnak a korabeli emberek életmódjáról, életkörülményeikről, segítve ezzel több tudományterület munkáját. Ilyen például az orvostudomány: a váci leletegyüttes jól mutatja, hogy a 18-19. század óta milyen fontos előrelépések történtek egyes betegségek kutatásában és gyógyításában. A Mindszentyneumban látható kiállításon többször tartott tárlatvezetést dr. Vinkler Márta Erzsébet (Liza), a zalaegerszegi kórház patológusa. Többek között azt mesélte el a látogatóknak, hogy szakértői szemmel nézve vajon mi történhetett a „Csipkerózsikákkal”, vagyis a váci halottakkal: nemcsak életük végén (miben haltak meg), hanem haláluk után is (boncolták-e őket, bolygatták-e a holttestet).

A kiállítás egyik központi témája az elmúlt évszázadok népbetegsége, vagyis a tuberkulózis (TBC) is. A váci múmiák több mint kétharmadában ugyanis kimutatható a kór, melynek jellegzetességei (deformitások, púpos hát) megfigyelhetők a holttestek egy részén. A patológus arra is rávilágított, hogy akkoriban sok betegségről még nem tudták, hogy micsoda, csak elszenvedték őket. Ilyen volt a TBC is, amit tudományosan a 19. század végén azonosítottak. A népnyelv addig szárazbetegségnek, száraznyavalyának később tüdővésznek hívta a fertőző kórt. De a kialakuló tünetekre asszociálva, a többi betegségnek is hasonló népies elnevezései voltak. Ezek a nevek ma főleg a szitkozódásokban lelhetők fel (A nyavalya törjön rád!; Egyen meg a fene!) 

A váci múmiák arról is üzennek, hogy akkoriban sok anya halt meg a szülést követő gyermekágyi lázban és nagy volt a csecsemőhalandóság. De az is kiderül, hogy a korszakban még nem volt olyan gyakori a boncolás, mint manapság, ráadásul sokszor csak részleges volt. Ha egyből megtalálták a halál okát, nem vizsgálták tovább a testet. Persze előfordult, hogy a halottvizsgálat nem vezetett eredményre; a kiállításon ilyen az ép fogazatú, fiatal férfi múmiája. A testen jól látszik a teljes boncolás nyoma, ám a halotti papíron nincs feltüntetve a halál oka. Valószínűleg nem sikerült kideríteni, hogy miben halt meg a fiatalember.

A szeptember 15-ig látogatható kiállításon a múmiák (mint beazonosított személyek) életrajzai mellett, bemutatják a váci leletegyüttes feltárásának történetét, illetve hogy milyen természettudományos vizsgálatoknak vetették alá az előkerült holttesteket. (A tárlatot 10 éven aluliaknak nem ajánlják.)