Átváltozások és lelepleződések

Ken Ludwig primadonnák című vígjátékáról

A kortárs amerikai szerző a humorra, mint meghatározó befogadói hatást kiváltó eszközre épített darabjaival világszerte sikert aratott: s miután a nevettetésre, a nyelvi és a nem verbális kommunikációs helyzetekben rejlő komikumra találóan rájátszó „fogásaival” ezúttal is szembesülhettünk, dicsérőleg szólhatunk a Primadonnák – Méhes László rendezte – egerszegi bemutatójáról is.

A rendező, aki azon túlmenően, hogy a néző számára könnyedén követhető sztorit állított színpadra, erőteljesen a figurák karakterének plasztikus kidolgozottságára helyezte a hangsúlyt. A színpadi dialógusokban megjelenő, szójátékokra épülő nyelvi humor („ergo – ergonómia, defektus – prefektus”), a verbálisan elhangzó poénok nevetést kiváltó hatásukkal, a helyzet- és jellemkomikumokban rejlő lehetőségek pedig meggyőző színpadi megjelenítésük kiaknázásával járultak hozzá a rendezői koncepció megvalósulásához.

Méhes László szakszerű, a darab műfaji adottságait maximálisan kihasználó munkát végzett: szigorúan fegyelmezett határok között tartotta a cselekményt, amelynek következményeként öncélú jelenetektől mentes, feszes ritmusú (két felvonásba sűrített) előadást produkált. Ugyanakkor – rendezői elképzelésének markáns filozófiáját érvényesítve – kiemelt szerepet tulajdonított a különböző figurák által megjelenített karaktereknek.

Ebből fakadóan színrelépésük nemcsak a darab nyomon követhető történetének folytonosságát biztosította, hanem eltérő személyiségük, cselekedeteik, jellemük, habitusuk alapján külön-külön a darabbeli figurák „életszerű” és hiteles alteregóját jelenítették meg. Paradoxul hangzik, ám mégis igaz, hogy a határozott és hatásos egyéni alakítások ellenére, a különböző embertípusokat életre keltő színészek játéka összhatásában (együttesen) válhatott az előadás sikerének garanciájává.

Ken Ludwig darabjának szerepeiben – Sághy Tamás vendégszereplő kivételével – az egerszegi színház társulatának tagjait láthattuk. A két, az előadásban kulcsszerepet játszó, színész alakítása nem hagyott hiányosságot maga után. Sághy Tamás (Leo Clark) és Kiss Ernő (Jack Gable) metamorfózisokra felépített, „színészet a színészetben” nyújtott alakítása, a darab szelleméhez illően, adekvát, hiteles és élvezetes – „üresjáratok” nélküli, a tartalomra összpontosított játékuk az előadás hatásértékének stabil biztosítékát jelentette.

Miután a színészi összteljesítmények alapján minősíthetjük az előadást, ugyancsak elismerően szólhatunk Pap Lujza – Audreyt megjelenítő – játékáról. Misurák Tünde (Maggie) nőiességének megragadó kisugárzásával, Szakály Aurél, a kissé mulyának mutatkozó, az apai fricskázásokat különösebb konfliktusok nélkül elviselő Larry szerepének eljátszásával hívta fel magára a figyelmet. Hivalkodásmentes és természetes alakításáért tartjuk szükségesnek megdicsérni Wellmann György (Doki), György János (Duncan) és Ecsedi Erzsébet (Florence néni) színpadi teljesítményét.

A darab tartalmához illeszkedtek Rózsa István két jelentéssel bíró helyszínt (vasútállomás váróterme, Florence néni háza) megjelenítő valósághű díszletei, valamint Horváth Katának a figurák társadalmi szerepét adekvátan tükröző jelmezei.
A bohózat műfaji elemeiből építkező, főként kortárs vígjátékok színrevitele – nem egy példán tapasztalhattuk – rendező és színész számára sem könnyű feladat: az előbbit a középszerű és rutinra épített színpadi megoldások alkalmazása, az utóbbit a felszínes, ripacskodásba torkolló szerepformálások árnyéka kísérti.

Ám amennyiben a következetesen végiggondolt rendezői koncepció és a maníroktól mentes, minőségre irányuló színészi játék közös akaratként jelenik meg – miként az egerszegi színház ezen előadása is példázta –, ebben a műfajban is értéket hordozó színpadi előadás részesei lehetünk.