Archivum

Bemutatkozik... a Göcseji Múzeum farestaurátora

2015. október 25. vasárnap, 09:25

Címkék: Göcseji Múzeum, Kiállítás, Zalaegerszeg

Új sorozatot indítottunk a Göcseji Múzeum oldalán: "Bemutatkozik a..... címmel. Célunk, hogy a kívülállók számára talán kevéssé ismert múzeumi foglalkozásokat és a mögötte álló embert is közelebb hozzuk a Látogatókhoz; azokhoz, akik felkeresik gyűjteményeinket, és azokhoz is, akiket honlapunkon Olvasóként köszönthetünk.

Fiatal kora ellenére szakmájában megkerülhetetlen és megkérdőjelezhetetlen. Rengeteget dolgozik, munkája a hobbija is, tehát nemcsak a munkahelyén, de otthon is a kezébe veszi színlőpengét, a sáskalábat és a gérládát, de állítása szerint gyakran dolgozik rejboló kalapáccsal és holker vésővel is. Nos, ha ezek nem csengnek ismerősen, nem véletlen. Speciális asztalos szerszámokról van szó; akinek a kezében megelevenednek a régi eszközök, éppúgy, ahogy a régi korok tárgyai: Horváth Imre.

Bemutatjuk a Göcseji Múzeum okleveles fa-bútor restaurátor művészét.

Hogy kezdődött a pályád?

Bútorasztalosként végeztem az Ipari Szakmunkásképző Iskolában, majd elvégeztem a Szakmunkások Szakközépiskoláját, és a Műtárgyvédelmi Asszisztens tanfolyamot. A Magyar Képzőművészeti Egyetem egy hetes felvételi vizsgáján elsőre sikerült bekerülnöm ötszörös túljelentkezés mellett tárgyrestaurátor szakra, az okleveles restaurátor művész végzettséget 2004-ben szereztem meg. Már gyerekkoromban is barkácsolgattam, és amikor a pályaválasztásra került a sor, sok minden szólt amellett, hogy a fát, a fával való foglalkozást válasszam. Jól megmunkálható, jó munkakörülmények között lehet vele dolgozni, és igazán szép dolgokat lehet belőle készíteni. Jó osztályba jártam, mindenki szerette, amit csinált, és nagyon jó volt az oktatónk, nem csak a szakmára, de az életre is tanított bennünket. A munkának mindigis az a része érdekelt, ahol egyedi termékek születnek. A Göcseji Múzeumba úgy kerültem, hogy kerestek egy megbízható, faipari végzettséggel rendelkező szakembert, akit később be is iskoláznak és én mindenképp tovább akartam tanulni, úgyhogy a beiskolázás lehetősége is vonzott, ezért megpróbáltam, és sikerült. Első munkáimban Varju András, mostani főnököm volt nagy segítségemre. Első munkám például Csány László asztalának restaurálása volt, az asztal sérült lábának kiegészítése volt a feladat.

Mit szeretsz a munkádban?

Minden feladat egyedi, ezért új kihívást jelent. Mindent szeretek alaposan megcsinálni, legyen az restaurálás vagy bármi, aminek nekiállok. Jó érzéssel tölt el, amikor egy munka befejezése után rácsodálkoznak a gyönyörűen restaurált alkotásra.

Bemutatkozik

Van olyan is, amikor szinte rá sem ismernek a megújult tárgyra, arra, ami restaurálás előtt másnak még csak egy kidobandó kacat volt. Azokat a munkákat szeretem legjobban, ahol látványos az átalakulás: esetleg első kézbevételkor még szinte a műtárgy megmentése is megoldhatatlannak tűnik, de végül sikerül megfelelően restaurálni.

Mi a restaurátor feladata?

Alapvetően az, hogy a történelem folyamán fennmaradt tárgyakat megmentse az utókor számára, állapotukat stabilizálja vagy legalábbis az öregedés folyamatát lelassítsa, és a tárgyat kiállítható állapotba hozza.

Mesélj, kérlek a restaurátorok munkájáról!

Minden restaurátornak megvan a saját szakterülete. Van textil, kerámia, fém-ötvös-, papír-bőr-, fa-bútor-, festő-, és szobrászrestaurátor. Egy restaurátornak sok tudományágban kell jártasnak lennie. Akár a tárgy kultúrtörténeti hátterét nézve, akár az anyagvizsgálatokkal kapcsolatosan. Ez azért elengedhetetlen, mert minden egyes műtárgyhoz alázattal kell hozzányúlni. Ez a szakma legjobban az orvosokéhoz hasonlítható, hiszen nincs olyan, hogy elrontom, és majd csinálok helyette egy másikat. Egy rossz döntés akár a műtárgy megsemmisüléséhez is vezethet pl: egy föld alól előkerült pénzérmét tisztításkor, ha nem a megfelelő tisztító savas oldatba helyezzük, akkor az a pénzérme feloldódhat és eltűnhet. Egy restaurátornak tisztában kell lennie a régen használt nyersanyagokkal és a tárgy készítése során előforduló segédanyagokkal, sőt a régi készítés-technikákkal is, mert, ha lehetséges, a régi anyagokkal és készítés-technikával kell restaurálni a tárgyat. Általában van egy íratlan szabály a kiegészítésre, ez a 2m 20cm. Ez azt jelenti, hogy a kiegészítést 2m-ről ne lehessen észrevenni, ugyanis a látogató a kiállításban kb. 2m-ről látja a tárgyat, de 20cm-ről a szakértői szem meg tudja különböztetni az eredetitől. Manapság megengedhető az is, hogy a kiegészítés teljesen megegyezzen az eredetivel, de azért valamilyen módszerrel meg lehessen különböztetni. Pl: infralámpa alatt egy korsó kiegészítése. Amiről még nem beszéltem, de szintén nagyon fontos, az a dokumentálás. Minden tárgyról készítünk restaurálás előtti, és restaurálás utáni fotókat, de ha a munka komolysága megköveteli, akkor köztes fázisfotók is készülnek, emellett pontosan leírjuk a restaurálási dokumentációban azt is, hogy mit csináltunk a tárggyal, milyen vegyszereket használtunk, és leírjuk az esetleges észrevételeinket. A tárgy pedig a restaurátorműhelyből történő kikerülés után sem merül feledésbe, hiszen nekünk kell felügyelni a megfelelő tárolási körülményeket, hogy a lehető legkevésbé károsodjon a műtárgy. Nagy hangsúlyt kell fektetni a megelőzésre, ezért ügyelnünk kell a megfelelő relatív páratartalomra, hőmérsékletre és a kiállításban a megvilágítás mértékére is.

Kívülálló azt sejtheti, hogy egy tárgy restaurálása horribilis összegekbe kerül. Ha akadna otthon olyan, ami a te munkádra szorulna, meg tudnám fizetni?

Biztosan. Sokkal-sokkal több munka van egy-egy tárgy restaurálásában, mint amennyi pillanatnyilag az elvégzett munka piaci értéke.

Beszélgetünk még erről, arról, majd elmesélem Imrének, hogy mennyire csodálom az egykori freskófestőket például: még ott is tökéleteset alkottak, ahol senki nem látja. Próbálok viccelni vele, hogy egy hátsó asztallábat, amelyet úgysem lát senki egy kiállításban, el lehetne nagyolni. Nem nagyon, csak egy kicsit... Szigorúan néz, feddőleg mond is valamit. Nem érti a tréfát. Elvégre munkával nem viccelünk.