A cselszövő szolga

Moliére Scapin furfangjai című darabjáról

A Scapin furfangjai, amely az író életművének utolsó szakaszában (1671) keletkezett, nem sorolható Moliére dramaturgiailag legsikerültebb (az olvasók/nézők által legismertebb) alkotásai közé, még akkor sem, ha a darab kompozíciója az itáliai commedia dell’ arte és a francia vásári komédiák (farce) hagyományos eszközeit ötvözi, ugyanakkor univerzális üzenete, színpadi formanyelve a jelenkor számára is aktuális jelzéseket közvetít. Moliére komédiája, annak tartalmi és formai elemei (cselekmény, szerkezet, a szereplők karaktere, a műben meghúzódó konfliktusok) alapjában véve a szerző csúcsteljesítménynek számító vígjátékait követik. Pellengére állítja és „kifigurázza” a fiatalok szabad párválasztását akadályozó, az érdekházasságot atyai szigorral előnyben részesítő erkölcsi szokásjogot; kíméletlen hangon mond ítéletet a gyanakváshoz és vagyonféltéshez (pénzimádathoz) vezető zsugori és fösvény magatartással szemben; színre lépteti a „morális és egzisztenciális világrend” fogyatékosságait elrendező, talpraesett kisember (szolga) figuráját. A szatirikus hangvétel, a nevettetés és nevetségessé tétel verbális és metakommunikációs eszközrendszere azonban nem feltétlenül a felhőtlen humor kiváltója, hanem mögöttes tartalomként - amit kevésbé szoktunk észrevenni - érzékelhetően magában hordozza a moliére-i vígjátékok tragikomédiában végződő vonulatát is.

Az író e három felvonásra komponált művében elnagyoltnak érezzük a kiteljesedett írói korszakában tipizálhatóan rá jellemző drámai szerkesztésmódot, nem eléggé erőteljes a szerkezetének egységét garantáló felvonások koherenciája, Moliére legjobb vígjátékaiban markánsan megnyilvánuló karakterek plasztikus kidolgozottsága. Jóllehet, éppen ezért a felvonások helyett, az egyes jelenetek kapnak tartalmilag és formailag hangsúlyos szerepet, az egyetlen és állandó helyszínen (nápolyi kikötő mólója) zajló eseményeket a folyamatosan oda érkező figurák színrelépése viszi előre.

Pedig a Scapin furfangjai sztorija, szereplőinek habitusa, társadalmi és egzisztenciális státuszuknak megjelenítése a szerző alkotásainak hagyományos kelléktárából építkezik. Központi figurája (egyben címszereplője) az élettapasztalattal rendelkező, gyors felfogású és cseles észjárású szolga, aki a mindennapok banálisnak tűnő zűrzavarában - bár a darab zárlatában életével fizet érte - rendet teremt: megleckézteti a zsarnok apákat, „kiigazítja” a fiatalok botladozásait, közreműködik a szerelmesek egymásra találásának beteljesülésében. A szolga, Scapin középponti figuraként történő kiemelése mellett azonban szükséges odafigyelnünk a kontrasztokat megjelenítő - hiszen valamennyi esetben az egyikük meghatározóbb és erőteljesebb egyéniség - szerepkettősökre: az apák (Argante - Géronte), fiaik (Octave - Leander), azok szerelmei (Jácint - Zarbinette), a szolgák (Szilveszter - Scapin) figuráira.

A francia klasszicista drámaíró nem éppen legismertebb darabját, nem a legideálisabb „színpadon” Naszlady Éva rendezte, aki Varga Emese dramaturggal együtt nyilánvalóan kereste azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek a negyedfélszáz éves darabot ma is aktuálissá tehetik. Tartalmában és a figurák jellemének megformálásában a korabeli műhöz keveset tett hozzá az előadás, amennyiben Moliére drámáinak is egyik sajátossága, hogy szereplőinek jelleme, azok személyiségjegyei állandóak, (a cselekmény előrehaladtával alapjában véve nem változnak). Miután a szerző darabjának üzenete univerzális tartalmú, a rendezői interpretáció (amennyiben ez egyáltalán célja volt) kevésbé érzékelhetően rímelt napjaink aktuális viszonyaira. (Lényegileg talán csupán a jelenetek közötti sürgés-forgás változtatott Moliére művének eredetiségén).

Ötletes megoldásnak bizonyult - bár időnként kaotikus helyzetet teremtett - a színpad-és nézőtér kikötői mólóként történő szerepeltetése, amellyel kapcsolatosan Sántha Borcsa díszleteivel és jelmezeivel nincsenek fenntartásaink.

Valószínűleg azonban nem növelte a Moliére daraboknál egyébként sem kamaraszínházi körülményekhez szokott „nézői aktivitás” minőségét, sőt időnként zavarólag hatott, a szűkre szabott játéktérben a „néző közeli” színészi játék.

A Scapin furfangjai című előadás elsődleges értékét az egyes színész alakítások eredetisége alapján - bár mindegyikük más-más személyiséget jelenített meg - a „páros szerepekben” nyújtott teljesítmények tükrében értékelhetjük. Az apákat megjelenítő Andics Tibor (Argante) és Bálint Péter (Géronte) kettőséből az előbbi játéka hatott hitelesebbnek, míg a fiaikat alakító Barsi Márton (Octave) és Mihály Péter (Leander) szerepformálása közül az utóbbi színészi alakítás tetszett jobban. Sztankay Orsolya (Zerbinette) nem csupán nőiességének megkérdőjelezhetetlen mivoltában, színészi szerepformálásának kétségtelen magabiztosságával fesztelenül mozgott a színpadon. Mindennek ellenére játékát időnként - Géront-nal alakított jelenete - túljátszottnak éreztük.  Örvendetes, hogy Urházy Gábor László színpadi alakításai fokozatos színészi „érettségről” tesznek tanúbizonyságot. Scapin szerepében ezúttal is bizonyította, hogy a találóan ráosztott szerep (különösen hiteles alakítása volt a szolga halálának „emberközeli eljátszása”) esetében képes a darabbeli alak valósághű megformálására.

A Hevesi Sándor Színház - szokatlan helyszínen - a Városi Hangverseny-és Kiállítóteremben bemutatott Moliére darabja kérdőjeleket hagyott maga után, amelyek közül talán leginkább a csupán színpadi formanyelvben tetszetősen megnyilvánuló, ám a moliére-i vígjáték üzenetéhez tartalmában nem sokat hozzá tevő rendezői koncepció miértjének - belemagyarázás nélküli - kifejtésére lennénk kíváncsiak.