A rigók meg, egy idő után

Persze, hogy beszekundáztatná a nebulót, majd, immár szabadidejében, minden averzió nélkül, sőt, kicsit talán egyet is értve olvasgatná kortárs irodalmunk recepcióját, abban is ezt a mondatot: Kemény Lili még tizenéves, ami azonnal jótékony fátylat von az olvasó szeme elé.

Na már most, sietek leszögezni, hát persze, hogy egy verseskötet értékelésének nem az eddigi értékelések értékelésével kellene foglalkoznia, de hát, mit tegyek, megütött ez a mondat. Azt is hozzáteszem, fogalmam sincs, hogy megfogalmazója civil életében javítgat-e házi feladatokat, avagy egészen más foglalkozást űz; helyenként olyasmit is ír, amivel egyet tudok érteni, futom meg ezt a kört is; erről a nem kis ingerültséget keltő sztereotípiáról viszont le kellene már szokni. Vagy eleve meg sem tanulni, mert hát mi lenne velünk, ha annak idején Juhász Gyula a búsba hajtja el a nála verseivel jelentkező tizenhét éves József Attilát; mi lenne, mi lenne, hát mi is, most nem csak Németh László vinné el emiatt a balhét, olykor-olykor, csak mondom; és mi lenne, ha Jékelyt intik várakozásra, netán Fábry Pétert – hadd ne folytassam. Illetve, még egy nevet, majd a vége felé.

Az lenne, hogy megerősödne rólunk, felnőttekről, az a másik sztereotípia. A gyerek dolga az, hogy aranyos legyen, hogy minél tovább maradjon gyerek, és ne szóljon bele a felnőttek dolgába. Na de hát, ha a gyermeknek kél káromkodni kedve, az nem a felnőttek hibája? Vagy akár csak ha szomorúságot érez dolgaink zűrzavarossága miatt – azon nekünk nem kell-e eltűnődnünk? Minimum. No, hát tényleg foglalkozzunk a lényeggel, Kemény Lili verseskötetével (Madaram), amelynek valóban eltagadhatatlan kísérő tünete, hogy szerzője, mondhatni, szemtelenül fiatal, annyira, hogy még nem is szavazott (de fog!....), s első kötetének megjelenését annak köszönheti, hogy már tulajdonosa egy irodalmi díjnak. De nem csak annak, tegyük hozzá, bár vélhetően sokat segített az is a történetben. Hogy most a kezünkben tarthatunk egy versgyűjteményt, az írásokat a szerző tizennégy és tizennyolc éves kora között fogalmazta meg; talán lennének tippjeink arra, hogy melyek a korábbiak, ám nagy valószínűséggel tévednénk. Mert a nagyon csöndes, de határozott számonkérések, a kifakadások, a nyers ítéletek a kamaszkor sajátjai, később kezdünk megbocsátóbbak lenni, amikor például gyereklányként lépünk a tükör elé, kicsi smink akkor is kell, de már a kevéstől is egy nő pillant ránk vissza, megütődünk, akarjuk-e valóban, akartuk, évek óta, persze, de most itt van, hát akarjuk-e, a kéz már nyúl, gépiesen, a sminklemosó felé; és a vers sorai is, később, késő éjjel, már enyhülnek kicsit. Akarják, szólítják már, az addig hárított bölcsességet.

Jó kötet ez. Nincs könnyű dolga a szerzőnek, úgy tűnik, mert valahogy még az írásait szerető bírálatok is zsákutcákba gyalogolnak; nem egészen kész, "kevés szilárd, fundamentális pontja van ennek a lírának”, olvasom például a fülszövegben (na tessék, már megint mások véleményei ellen berzenkedem), de hát – nem így van. Ebben a könyvben éppen annyi a szilárd, fundamentális pont, mint amennyi az őt körülvevő közegben; az élet egészében van jelen. A Városligetben, a Raoul Wallenberg utca sarkán, Budapesten, vagy akár abban a Déd-Európában, amelynek a kérdéseire még ma sem óhajtunk vagy tudunk egyértelmű válaszokat adni, inkább az elodázást választanánk: "Itt két percen belül fénykép készül, / kérjük, hagyják el a tájat”- jelentjük ki a magunk futóhomok-idejében. Amúgy itt, ebben a ciklusban érhető nagyon tetten a szerző legnagyobb erénye (ebben, egye fene, talán hajazunk is kicsit az imént említett fülszöveg-szerző gondolataira): a "megismerés akarása”, bizony, meglepő erővel jelentkezik. Jóval erőteljesebben, mint az egy-két (Istenem, még ők is mennyire fiatalok) nemzedékkel korábban indultak hangvételében; amikor, a kilencvenes évek végén, mondjuk, az ezredforduló táján megjelent első kötetekben (magam is észrevételeztem ezt néhány recenzióban) hangsúlyosan hiányzott az a közéleti líra, amely mindenképp szükséges, különösen itt, ahol mindig a félmúltak jelenét éljük.

Kemény Lili már most, tizenévesen a vállára, avagy a szívére veszi a megismerés kényszerének keresztjét. Persze, ennél szelídebb szavakkal, ám legalább ilyen erőteljes benső akarással. S mondom, ez a ciklus itt, amit "Kedves nemzedékem”-nek címez/ajánl, már-már nemzedéki programnyilatkozat, a maga lírai modorában. Időzzünk el e versek között, elmélyültebben. Az első (A macskák bonyolult geometriája) nagyon erős képe az elidegenedett, elmagányosodott életnek. "Hogy kerül egy nő gyerek nélkül, öregen egy / házba egy elvadult kertben?” – kérdi a tűnődő tekintet, a kép a macskákkal válik teljessé, akik akár "egy egészen szűk csőben” is meg tudnak fordulni, az ember nem, az ember nem talál a szobák közepébe; kész akvarell ez arról, amiből a civilizációs ártalom címke alatt mintegy százezer szociológus írta már meg a maga doktoriját; ugyan egyik sem hasonlít a máséra, épp csak legalább egy sorral (ez a vers nyolc soros) fölöslegesen hosszabb idézett művünknél. Párverse ott a következő oldalon, bolyongó fiatalok valahol a néptelenségben, megrémülnek a fénytől, és jön a szinte-összegzés (ismétlem: korunk talán legnagyobb ártalmáról itt elég három vers, és, bizony hogy elég), "Ma a város, az utca, a ház, a család idegen” (A Hold kutyái a Földet ugatják), "Ma nem lesz elég másik több ezer élet se, hiszen / ma nincsen vége”. Még ma sincs vége, nem mondja el, hogy minek, még nem, hiszen, hát, – minek? Annyit leszögez, hogy "Most még nem mondhatom ki a lényeget” (Nem elhanyagolható körülmény), a következő versben, érzik, ugye, milyen feszes és pontos ciklus ez, no, ha mégsem, hát kibomlik abból valami a már említett Déd-Európában; kibomlik itt a félelem nagyon plasztikus képe, "Európa öregjei ülnek rajta, tarokkoznak, / szöknek mindnyájan, méreg van náluk”, vall és perel a költő nemzedéktársaival, "előlünk szöknek, és kit érdekel, / van-e rá okuk, mi, és ki szerint; mégiscsak ők a dédszüleink!”. Szép, őszinte, komoly vers van itt, s még mindig nem a legerősebb a kötetben, bár annak ívét vizsgálva általában sem szabad rangsorolni, legalábbis lényegtelen. Azért maradjunk még itt, ennél, időzzünk el annál a kedvesen tisztelettudó főhajtásnál József Attila előtt, "A csecsemő még gonosz és bűnös teremtmény”, írja Kemény Lili, s mi persze, hogy folytatjuk, "sír, rí, hogy szánassa magát”, Lili rátesz egy lapáttal, "önző, mint a napfelkelte, és tudna ölni is.”, persze, bólintunk Attilával, "míg mosolyog az emlőre, növeszti körmét és fogát”. Jó kép ez, méltóságos odakéredzkedés; az okoskodóknak meg egy kis lehetőség arra, hogy leírják azt a mondatot – fitogtatván, hogy érdeklődésük nem csak Nauszikaáig, hanem a hermeneutikáig is kiterjedt – lám, a fiatal költő az intertextuális összefüggések rendszerébe milyen elegánsan illeszti a metalepszis lírai kozmológiáját. Bocs, Lili.

De kellett itt egy kis mosoly, mert most robban tárgyalt ciklusunk, az a vers (Bűnbeesés) következik, amely nagyon egyszerűen és drasztikusan dolgozza fel a felelősség kérdését, már-már úgy, mint egy hajnali feketevágás, amikor Dezsőnek meg kellett halnia, és mi, ezeréves gyermekek, csak álltunk az ablak mögött, és énekeltünk, és vártuk, hogy Isten majd benéz azon az ablakon, mert hát neki az a dolga, a miénk pedig, mi más, mint a bűnbeesés. Ennyire nagyon egyszerű a történet, "A felelősség fölhalmozódik, rejtőzködve öröklődik, / lappang a nemzedékek között”, olvassuk, és hogy "mindenki pokollá teszi a vele élők / életét, hogy bosszút álljon a saját / elrontott életéért”, olvassuk, és, de már valami láncféle van a kezünkben, azt morzsolgatjuk, rózsafüzér, vagy lábbilincs, ezt a sötétben nem tudjuk eldönteni, az biztos, hogy szemek vannak a láncban, és az is biztos, hogy nem látunk, egyikkel sem. A legjobb, ha beleszemélyesedünk a valóságba, van még két-három vers erről a ciklusban, lecseng bennük a fortissimo, én kimondtam, von vállat a költő, vagy meghallottad, vagy nem, én részemről "Kivonulok ebből a napból is”.

Teszi ezt úgy, hogy közöttünk marad. Itt a kötet, benne nagyon alaposan feladott leckékkel, persze, Kemény Lili még tizenéves, ami azonnal jótékony fátylat von az olvasó szeme elé, mint tudjuk. Néhány dolog azért átüt ezen a fátylon. Többek között az a letagadhatatlan kötődés, amellyel édesapjához, Kemény Istvánhoz viszonyítható. Nem úgy, persze, ahogy néhányan ezt – az internet személytelen aljasságában csoda lenne, ha nem így történik – megpendítették. Mintha ez tényleg úgy működne, hogy Lackfi János csak azért írhat verseket, mert Oláh János és Mezey Katalin gyermeke, vagy hogy a már említett Jékely nem csak ingerlően fiatal volt, hanem – ráadásul – Áprily Lajos fia. De ne soroljuk a példákat, akad még néhány, maradjon ez inkább feladvány az újszülött irodalom-kedvelőknek. Inkább térjünk ki komolyan az adott párhuzamra. Úgy tűnik, Kemény Lili számára a legnagyobb kihívást valóban Kemény István jelenti. Az édesapa versvilága.

Miért is? Vegyük kézbe, lapozzuk át az ő első kötetét (Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez). Azt fogjuk látni: majdnem ugyanott, és néha szinte ugyanúgy keresi saját városát. Költészetének sajátos, egyszerre egyedi és bárkit befogadó világát. Hatás alatt áll, de ez, mondhatni, nem rossz alap. A metaforák, a sejtetések, a visszatükröződő szinonimák, amelyek annyira jellemzőek voltak a fiatal Kemény Istvánra (csak mondom, hogy huszonhárom évesen jelent meg az ő első kötete, de ezen valahogy senki nem lovagolt ennyit), ide, a Madaram-ba is bekúsznak, bepárásítanak egy-egy szóképet. Úgy, ahogy fentebb mondtam, az a visszatükröződő szinonima olyasfajta szó, mint egy olyan kép, amelyet nem a tükörben látunk, hanem valami girbegurba bádoglapon, esetleg párás ablaküvegen rajzolódik ki, a déja vu-nál több, a szinonimánál kevesebb. Azt gondolom, ha majd egyszer "csak” ennyit írunk le Kemény Lili pályájának első összegző szakaszáról, akkor azzal szerző és recenzens egyaránt eléri a most kitűzött célt. Ahhoz, persze, megoldásra vár néhány közös feladat. Melyek ezek? Képeket sorolnék, minden külön értesítés helyett, Kemény Lili állítólag "nem teljesen kész” kötetéből. "Leendő emlékeim, az emberek már / semmit nem mernek kérdezni az öregektől”. (Árnyjáték) "....mindenki / elégedetten távozik a kordonok / között”. (A Hercegi Átvonulás) "a szerelmet és az öntudatot például / kihagyjuk az új rendből” (A Gyarmat – Az új rend). "Úgyis csak a gyűlölet tart évszázadokig, / és az Utolsó Ügy tényleg gyűlölet legyen?” (A Küldött). Igen, hát maradjunk inkább abban: "Ezekkel nincs mit kezdeni” (Kavicsok).

Szép könyv ez. És erős, jóval erősebb, mint azt állítják róla, "korára való tekintettel”. Tisztább és őszintébb, mint a Kor – maradjunk, ismétlem magam, ennyiben. Fentebb, sokkal fentebb, ígértem még egy nevet. Ez: Bálint Lea. Szintén "legyermekezték” őt is, sok éve, első kötete kapcsán, újat azóta sem adott ki, ám azt az elsőt a mai napig küldözgetik egymásnak az internetes versbarát oldalak. Hát ennyit a sztereotípiákról.... S a végszó végszavaként annyit még hozzátennék: "te vagy a város, Apa, és remélem, / hogy ezer év múlva / én is város leszek” (Kettőnk közül) – írja a szerző, s bizony, ettől én elszomorodom. Ezer év? Azt kettőnk közül én már nem érem meg, kedves Kemény Lili, pláne nem errefelé, hol az ezer évek gyakorta állni látszanak. Nem lehetne kicsit korábban? Vagy, hát van már itt egy, elég lenne azt is hozzánk hangolni. Rendben? (Kemény Lili: Madaram. Magvető, Budapest, 2011)