Olivetti 82 a Lakásszínházban

A történethez ember is kell; egy színész, aki saját sorsán keresztül képes más karaktereket is megeleveníteni. Bellus Attilának, a Hevesi Sándor Színház színművészének ez maximálisan sikerült. A Lakásszínház kis terében nemcsak félresiklott életek villannak fel, hanem a 20. század sanyarú évtizedei is leperegnek bő másfél óra alatt a nézők szeme előtt.

A zalai teátrum néhány hónappal ezelőtt tűzte műsorra a szegedi Maszk Egyesülettel közösen készült Olivetti 82 című monodrámát. Eriek Verpale flamand író egyszemélyes drámáját bemutatták már a Szegedi Fegyház és Börtön színpadán, valamint a Zalaegerszegi Büntetés-végrehajtási Intézetben is. Az előadás – melyet Dégi János rendezett – ezután került az Ady utcai Lakásszínházba. A darabot maga Bellus Attila fordította hollandról magyarra, hiszen a művész két évtizedig élt Hollandiában; eközben fedezte fel a flamand szerző művét is.

A belgiumi Gentben járunk, a kilencvenes évek elején, amikor Bernard van der Wielét, az írót őrizetbe veszik gyilkosság vádjával. De ki is a Bernard? Miért van bekötve az egyik keze, és miért hajtogatja egyre, hogy nem tud semmit, legkevésbé, azt, hogy miért vették őrizetbe. Nincs is válasz mindaddig, míg elő nem kerül egy Olivetti 82 típusú írógép – amilyennel egykor főhősünk is dolgozott – és az eltemetett múltbéli események lassan napvilágra kerülnek. Tényleg lassan, mert nincs kapkodás, csak ritmus, meg érzelem – ahogyan az írógép is ütemesen kopog, néha szüneteket hagyva, míg össze nem áll a történet.

Egy tragikus sorsú fiút látunk felnőni: húgát megölik, anyja pedig eltitkolja előle apja kilétét, és zsidó származását. Nácizmus volt, zsidóüldözés, jobb, ha a fiú keresztény iskolába megy. A srác jól fogalmaz, tanárai is dicsérik...kéne neki egy írógép, ami persze költséges. Végül egy öreg zsidó bácsitól megkapja az Olivetti 82-t, és még valamit: édesapja történetét. Ettől kezdve minden más lesz; a monológ is zaklatottabbá válik, melynek fókuszába az apa és a zsidó gyökerek utáni kutakodás, valamint az identitáskeresés és kirekesztettség gyötrelme kerül. Mert a keresztényeknek mégiscsak egy zsidó fiú ő, a zsidóknak viszont nem eléggé az, hiszen félvér, ami adott esetben egy házassághoz kevés. Sőt az sem mindegy bizonyos körökben, hogy a jiddis vagy a héber nyelvet beszéli-e. És hiába kerülünk időben egyre távolabb a háborús évektől, a beidegződések mit sem változnak.

A visszaemlékezések áradatából egyre inkább az is kiderül, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel az időközben íróvá és apává lett Bernard-al. Már a kishúgával való viszonya is kissé furcsa volt (és nem teljesen tiszta a halála sem) ami aztán tovább torzult: a lányával folytatott vérfertőző kapcsolattá. Majd végül gyilkossággá (megöli lánya szeretőjét).

Az a nyomasztó, hogy bár feltárul előttünk a bűn, mégis sajnáljuk (vagy inkább szánjuk) a tetteivel éppen szembenéző embert. Mert tudjuk, hogy ez az egész nemcsak az ő vétke. Éppúgy bűnös a hazug anya, mint maga a kirekesztő rendszer és társadalom, amelyben felnőtt; s mely súlyosan települt rá döntéseire és érzelmi állapotára; egész félresiklott sorsára. Ítélet? Szerencsére az nincs a darabban. A bűn felismerése és az önmarcangolás úgyis életfogytig tart. Van viszont erős színészi játék, ütős és elgondolkodtató szöveg, melynek egyes elemei még előadás után is a fejünkben kattognak, mint egy öreg Olivetti írógép.