Kötet Egervári Klára életútjáról

A könyvet a színház nézőtéri büféjében mutatták be a közönségnek, ahol a művésznővel Tucsni András rendező, a kötet szerkesztője beszélgetett. Bevezetésképpen elhangzott: a könyv megírása és megjelenése nemcsak a születésnap miatt fontos. Egervári Klára pályája ugyanis nemcsak egyszerűen egy színésznő életútját jelenti, hanem a magyar színházak államosítás utáni korszakaiba is betekintést enged. A könyvnek így színháztörténeti jelentősége is van.

Annál is inkább, mert Egervári Klára életében a Hevesi Sándor Színház a nyugdíjazása előtti utolsó állomás volt; szerencsére azonban gyorsan otthonra lelt Zalaegerszegen. Nemcsak ő szerette meg a várost, hanem az itt élők is villámgyorsan szívükbe zárták Klárikát – ahogy a kollégák és a színházbarátok is hívják.

A művésznő a pályáját már egészen korán, mondhatni kamaszként kezdte. Pécs mellett, egy bányatelepen, Vasason született, s még 14 éves sem volt, mikor hangjára felfigyelt Szendrő József, a pécsi színház akkori igazgatója. Néhány évvel később le is szerződtette a Pécsi Nemzeti Színház énekkarába. Prózai szerepei aztán néhány "beugrással" kezdődtek, mivel előfordult, hogy a primadonnák nem volt színpadképes állapotban. Klárika viszont kívülről tudott minden szerepet, így direktor bízott benne. Bár – mint ahogy meséli – énekelni és táncolni tényleg tudott, a prózáján volt még mit csiszolni.

Pécs után Győr, aztán Békéscsaba, Miskolc, Veszprém, Szolnok, Kaposvár és Szeged jött. Még javában dolgozott a szegedi színházban, mikor Ruszt József már állította össze a zalaegerszegi társulat névsorát; amiben Egervári Klára is szerepelt. A színésznő akkor már harminc évadot húzott le különböző társulatoknál, azonban Ruszt hívószavára ismét – ezúttal végérvényesen – lakhelyet váltott. Rengeteg szerepben láthatta a közönség. Játszott többek között Az ember tragédiájában, a Viharban, a Figaro házasságában, a Nagymamában, a Charlie nénjében, de a Mefistoban és Kabaréban is. 1996-ban – hatvan évesen – a Csárdáskirálynőben ünnepelték a nézők és a kollégák. 1998-ban pedig Az arany árában és a Hattyúdalban is játszott.

Mint meséli, mióta nyugdíjba ment megváltozott az élete. Korábban el sem tudta képzelni, hogy a színházon kívül is van élet, és a kollégákon kívül másokkal is lehet barátkozni. Az utóbbi években, évtizedekben azonban egyre szorosabb lett a kapcsolata volt nézőivel, illetve a városlakókkal, boltosokkal.

Ahogy mondja: levegője már kevés van (sajnos rendszeresen fullad), de a humora megmaradt. Na és a kézimunka is hobbinak, amit még Miskolcon tanult. Magány ellen jobb tevékenységet el sem tudna képzelni.