Makrancos hölgy a színházban

Ebből az alaptézisből építkezik a Hevesi Sándor Színházban nemrégiben bemutatott Shakespeare-mű, a Makrancos hölgy. Verebes István rendező a népszerű vígjáték eredeti angol címét (The taming of the shrew) vette alapul, ami magyarul nagyjából annyit tesz: a hárpia megrendszabályozása. Márpedig a hárpiák (hogy ki tekinthető annak, az elég szubjektív) egyik legfőbb tulajdonsága, hogy erős személyiséggel rendelkeznek, így célszerű betörni őket. A társadalom vagy egy adott közösség elvárásainak megfelelően.

Erős vizuális effekteken és látványos kontrasztokon keresztül elevenedik meg a nézők előtt a jól ismert történet. Tömören úgy is fogalmazhatnánk, hogy jelmezben nagyon erős az előadás (Gadus Erika jelmeztervezőnek köszönhetően). Pádua lakóit feltűnően színes ruhákban (szinte egyenruhákban) látjuk, ami többféle szimbolikus jelentéssel is bír. Utalhat egyrészt a shakespeare-i kor vándorszínészeinek tarka jelmezeire, a reneszánsz korszak díszes öltözékeire, de a páduai polgárok egységes (és minden kétséget kizáró) szemléletére is. Persze a ruhák fazonja nagyon is a mai kor divatját idézi; összekapcsolva múltat a jelennel.

Ezzel szemben a két főszereplő (Katalin – Pap Lujza; Petruchio – Sztarenki Pál) öltözéke egyszerű, letisztult. Katalin fehér ruhája a tisztaságot, őszinteséget jelképezi, míg Petruchio átlagos öltönyében egy mindig tárgyalásra kész, dörzsölt üzletember benyomását kelti.

Üzlet az pedig van bőven! Nem véletlen, hogy az előadás másik szimbolikus kelléke a nylonzacskó, amibe csinos összegeket lehet helyezni, és alkalmas pillanatban átadni a megfelelő embernek. Mert mindenki kijátszható, megvásárolható, és mindenkit a nyereségvágy hajt. Legyen szó Katalin apjáról, Baptistáról (Balogh Tamás), aki lányait akarja minél előbb és minél jobban kiházasítani, vagy a kisebbik leány, Bianca (Kátai Kinga) körül legyeskedő férfiakról (Gremioról – Szakály Aurél; Hortensioról – Barsi Márton; Lucentio – Mihály Péter), vagy magáról Petruchioról, aki egy jó házasság révén szeretne pénzhez jutni. Az alamusziságon és ármánykodáson túl van azért némi egyetértés is, mert a cél közös: Katát (a hárpiát) mielőbb férjhez kell adni, addig ugyanis húga, Bianca (aki nem hárpia, hanem afféle sokaknak tetsző jó csaj) nem eladó. A cél elérése érdekében azonban mindenki valami fortélyt eszel ki; ruhát és alakot vált.

Ebben a hazug világban csak Kata egyenes, nem csoda, ha nem tetszik neki egyik helybéli férfi sem. Míg be nem toppan az idegen, aki más, mint a többiek; realista, eszes és képes Katának visszavágni (sajnos nemcsak szóval, kézzel is). Petruchio egy manipulátor, de a kegyetlenkedésektől (éheztetés) sem riad vissza, hogy feleségét apránként, ám módszeresen betörje ("nem lakik jól, míg meg nem törik").

Hogy Katalin megrendszabályozása mennyire az újdonsült férj önös érdeke, és mennyi benne a közösség iránti megfeleltetés vágya, nem egyértelmű. Mint ahogy az sem, hogy Katalin teljes átalakulását (fehér ruhája egyre koszolódik, és szakad) a férje iránti őszinte szerelem, vagy a kényszer vezérelte -e. És tényleg semmi cinizmus nem maradt benne? A zárásból úgy tűnik nem, és igazából ettől válik igazán keserű komédiává a vígjáték.

Keserű, mert egyértelmű a párhuzam a 16. századi mű kérdésfelvetése és a napjainkban is fel-fellángoló gender-vita között: hol a nő/feleség helye a társadalomban/családban. Tényleg csak alá-fölé rendelt viszony létezhet? A beilleszkedéshez tényleg el kell tüntetni a személyiséget? Talán azért nem! Bár az előadásban nincs sok nyoma ennek a lehetőségnek. Még akkor sem, ha a nászéjszaka szép és látványos jelenete egy pillanatra elhiteti velünk, hogy lesz érzékiség és gyengédség a házastársak között. Azonban ha jól megnézzük ott is a férj az irányító, és a simogatás is csak a puhítás, behódoltatás egyik eszköze.

A vígjáték keserűségét adja az is, hogy úgy látszik, a líraiságnak már nem sok hely jut az udvarlásban: Shakespeare szonettje simán elbukik ByeAlex toplistás popslágere mellett, a Bianca kegyeiért folyó küzdelemben. Napjaink férfitípusainak ábrázolásához pedig nyilván szükséges egy jó focimeccs-nézés; stílusosan lapostévén keresztül.

Verebes István rendezése bővelkedik ötletekben és látványelemekben, s bár a nyitány és a zárás klasszikus színházi (már-már cirkuszi) elemeket idéz, az előadás mégsem akar múltat idézni. A szereplők hitelesen formálják meg az egyes karaktereket, mégis marad bennünk némi hiányérzet. Néhány jelent túl hosszú, és nem elég lendületes (főleg az első felvonásban). Látjuk és értjük a megzabolázás stratégiáját is, de mintha mindvégig kívülállóként szemlélnénk az eseményeket. Nem leszünk igazán a történet részesei, és a (színházi)manipuláció áldozatai sem. Ez utóbbira persze mondhatjuk, hogy mi legalább megúsztuk!