Kedves zalaegerszegi pedagógusok!

A szülők azt várják el, helyesen, hogy gyermekük felkészülten kerüljön ki a nagybetűs életbe, az intézményvezetők pedig azt, hogy munkája során tudása legjavát adja minden óra során. Elvárják, hogy az, aki tanít, folyamatosan képezze is magát. S ők azok, akiknek nap mint nap bizonyítaniuk kell – a kíváncsi és kritikus gyermeki tekintetek előtt –, hogy a tankönyvekben leírtak, a tananyag nem valami poros, emészthetetlen szöveg, hanem a tudás, a mindig többet tudás élő szövete.

A tanulás izgalmát és szenvedélyét személyes példájával adhatja át, s ez többet jelenthet, mint megannyi bebiflázott tény, adat. Az elszemélytelenedés időszakában a pedagógus személyisége az, amire építeni lehet, ami igazán hat. Amint Kazinczy írja: „Az a tanító, aki a gyermeket úgy tudja tanítani, hogy elfelejtik, hogy oskolában vannak, s azt vélik, hogy anyjoknak ölökben hevernek (...), aki őket nyájasan tanítja és javítja; az az a tanító, akire én oskolámat bízni óhajtanám.”
Igen, a pedagógusnak nem csak a tananyagot kell átadnia: eszményeket is.

Németh László sorai juthatnak eszünkbe, akinek Győzelem című drámájában a főhős, Sántha Endre egyetemi tanár így emlékezik apjáról: „Nekem már az apám is tanár volt. Azaz, ő igazán, mert engem csak az egyetem tett azzá. Mindig bámultam, hogy akkora tudással, olvasottsággal sosem támadt kedve könyvet írni, a halhatatlanságba kapaszkodni. Az óráira készült, többet, mint én az egyetemiekre: játékdélutánokat, tanulmányi kirándulásokat szervezett.

Aki nyolc évet járt nála, minden pesti múzeumot, minden magyarországi várat ismert; Olaszországba, Konstantinápolyba is elvitte őket. Amíg élt, nem értettem, hogy lehet egy embernek mindent így odaadni. Hogy még nevet, munkákat sem gyűjt az önzetlenségével. Ma már értem: ő lelkeket gyűjtött. Mert a közösségi munka (...) lélekkel jutalmaz. Nagy, szellős, minden szépnek átjárható; az élet dohától tiszta lesz tőle a lélek...”

Nem véletlen, hogy mindannyian szeretettel és tisztelettel gondolunk „első iskolánkra”, nevelőinkre, hiszen ott és tőlük kaptuk meg a mércét, a zsinórmértéket, amivel az életben ma is eligazodhatunk.

Kedves Kollégák!
Jelenleg az oktatási intézményeknek számtalan kihívással kell megbirkózniuk. S benne elsősorban a pedagógusoknak: az óvónőknek, a tanítóknak, a tanároknak. A globalizmus divatőrületeivel, a társadalmi egyenlőtlenség hatásaival, a különböző újítások változataival. Itt, az iskolában kell megkapnia a gyermeknek a nemzeti identitás kereteit, amit majd idővel mind tartalmasabban tölt, tölthet ki. S ez nem kis feladat. Ez már hivatás.

Persze, nem járhatunk a fellegekben. A pedagógus is ember. Meg kell élnie a fizetéséből, családot kell eltartania. És ez nem könnyű. A nehézségek pedig kikezdik a legedzettebb lelket is, és ezért jár külön elismerés azoknak, akik ezeket a gondokat, bajokat kívül hagyják az iskola falain. Ide csak ünnepi lélekkel jönnek be, olyan emberként, akire felnézhetnek tanítványaik. És Önök jól tudják, a tanítványok is értékelik ezt. Átérzik a sok-sok együtt töltött óra összekovácsoló erejét, sikerét, a megoldott feladatok örömét, megérinti őket a szeretetteljes törődés. S ilyenkor, június elején, az Önök ünnepnapján előkerül a kamaszos bájjal dugdosott virágcsokor, amit annak adnak át, aki megnyitotta előttük a tudás kapuját.

Engedjék meg, hogy ne csak polgármesterként, de szülőként, gyermekei fejlődését büszkén figyelő apaként is köszönetet mondjak most Önöknek. S kívánom, hogy a napi elfoglaltság mellett jusson idejük egy kis pihenésre is, hogy a nyári szünidő mindannyiuknak nagyon kellemesen teljen, és hogy mindig leljék örömüket ebben a nehéz, de szépséggel teli, nemes hivatásban.    
Zalaegerszeg, 2011. május 25.

Szívélyes üdvözlettel:
    Gyutai Csaba,
    Zalaegerszeg MJV polgármestere