Nyolcvanéves Keszthely költője

Hogyan bírod?

– Az ország túlsó felén született, Nagyorosziban, és nem csak kilométerekben mérve volt hosszú az út Keszthelyig.
– Igen. Egy Nógrád megyei nagycsaládban születtem. Kamaszkoromig Nagyorosziban éltem, majd Budapestre költöztem, és csak ezután érkeztem Zalába. Tíz év óta élek Keszthelyen. Úgy érzem, társam, Simon Gabriella mellett most hazaértem.

– Újságíróként kezdte a pályafutását, és hosszú ideig akként is dolgozott. Miért „váltott”?
– Valóban, kezdetben az írott sajtónál, majd a Magyar Rádiónál, később a Magyar Televíziónál dolgoztam. Hat tévéfilm dramaturgjaként és mintegy háromszáz dokumentum- és riportfilm szerkesztője, írója, rendezőjeként őrzi a munkáimat a tévés archívum. 

Ebből talán látható, hogy nagyon szerettem azt a munkát is. De valahol én mindig is írónak készültem. 1956-ban kezdtem el írni. Nem tudtam, nem is akartam megtagadni korábbi önmagam, így az első könyveim irodalmi riportok, dokumentumregények voltak. Ezeket követték aztán az ifjúsági regények, novellák, színművek, majd a verseskötetek követték. Örömmel tölt el, hogy ezek közül többől előadás, illetve tévé-, és mozifilm is született.

– Egy 1956-ban játszódó regénye miatt hosszú időre tiltólistára tették. Úgy tűnik azonban, hogy ez sem vette el a kedvét.
– Persze, hogy nem. A Nyakék Párizsból című könyvem miatt büntetett így az akkori rendszer, és egészen 1990-ig tartott ez az időszak. Akkorra mégis 30 kötetem volt már. Így fogadtam a rendszerváltást, amiben aztán csalódnom kellett. Igaz, sok mindent le lehet írni, sajnos sok olyat is, amit nem kellene, vulgáris, értéktelen dolgokat, de az igazi rendszerváltás valahogy elmaradt.

Amikor a Kádár-rendszerben éltem, volt egy illúzióm a jövőt illetően, most 80 éves vagyok, de még nem érzem azt, elérkezett volna az általam várva várt idő. Ez a verseimben, regényeimben is tükröződik.  Talán nem véletlen, hogy soha nem kaptam semmilyen díjat. Egyetlen rendszer sem kedveli, ha bírálják. Én pedig mindig ezt tettem, ha szükségesnek éreztem.

– A verseiben, könyveiben valóban érződik a csalódottság, az elkeseredettség, emellett azonban éppen ön próbál biztatást adni, reményt, hitet önteni másokba.
– Azt hiszem, velünk, magyarokkal az a baj, hogy az elmúlt évtizedekben nem csak elnyomásban éltünk, de a hitet is kiverték belőlünk. Fel kellene végre ismernünk, hogy nincs minden elveszve. A mindennapi létet összefogással igen is meg lehet megteremteni. Persze ehhez félre kell tenni a személyes ellentéteket, a közösségellenes ideológiákat. Az emberek segítségre várnak, de ez nem egyszerű.

Ma nagyon rossz állapotban van ez az ország, ha mi magunk nem teszünk magunkért, akkor valóban reménytelenné válhat minden. Én egyébként az idei esztendőt kineveztem a „reménység évének”. De ez csak úgy lehetséges, ha mindenki végiggondolja, hogy mi az, amit ő, saját maga tenni tud az előbbre jutásért. Hiszem, hogy a külső tényezők ellenére igen is sokat tehetünk a saját boldogságunkért. Élnünk kell és tennünk ezért.

– Ön valóban tesz is ezért. A saját születésnapján nem csak elfogadta az ajándékokat, hanem adott is. Két új könyvet.
– Szerencsére az utóbbi években sem kellett abbahagynom a munkát. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a betegségem ellenére, egy csodálatos múzsával az életemben dolgozhatok. Az elmúlt évben a vörösiszap-katasztrófa és más tragédiák is mélyen megrendítettek. Így született a Hogyan bírod? című verseskötet. A Bárányaim a kertben című könyv ennél jóval könnyedebb, a gyerekeknek szól. S bár igaz, ma már egyre gyakrabban eszembe jut, hogy az én időm is véges, azért ki tudja, talán még lehetőségem nyílik egy újabb kötet megírására is.