Nem méltó az áruló jelzőre

Előadás Görgei életéről, megítéléséről

A Göcseji Múzeum legújabb előadássorozatával néhány ilyen vitára okot adó figura életére és történelmi szerepére hívja fel a figyelmet; immár a legújabb kutatások tükrében. A „Múzeumi esték” vendége ezúttal dr. Hermann Róbert történész, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár kutatócsoport-vezetője volt, aki Görgei Artúr életútjáról tartott előadást. Középpontba helyezve a kérdést: vajon áruló volt az 1848/49-es szabadságharc hadvezére, vagy sem? 

A választ tulajdonképpen mindjárt előadása elején meg is adta a kérdésre. Mint fogalmazott: körülbelül fél évszázadig tartotta magát az a nézet, miszerint Görgei áruló volt, ám a legújabb kutatások bizonyították, hogy a hadvezér nem méltó erre a jelzőre. A cél most az, hogy ez ne csak szakmai körökben legyen egyértelmű, hanem, hogy a nagyközönség előtt is megdőljön a mítosz. A társadalom emlékezetébe ugyanis mélyen beivódott ez az állítás. Bár manapság valószínűleg a Görgei-kérdés már nem jelent szakítópróbát baráti körökben (erre vannak más, immár 20. századi személyiségek). Száz évvel ezelőtt azonban annyira ellentmondásos volt alakja, hogy komoly összeveszésekre adhatott okot.

A történész vetítettképes előadása során Görgei születésétől egészen 98. életévében bekövetkezett haláláig mutatta be a hadvezér életútját, kitérve a kezdeti katonaévekre, kémiai tanulmányaira, majd részletesen taglalva a szabadságharc küzdelmeit. Bemutatva a korszak főbb politikai és stratégiai kérdéseit, de szólt Görgei és Kossuth Lajos kapcsolatáról is. Pláne, mert Kossuth későbbi tettei nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy árulóként tekintsen rá az utókor. Pedig a szabadságharc kezdeti szakaszában Kossuth maximálisan bízott Görgeiben, és a jövő emberét látta benne. 1848 őszén komolyabb vita még nem volt közöttük. Ez akkor változott meg igazán, mikor a debreceni országgyűlés kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. Görgei ugyanis úgy érezte, hogy Kossuth ezzel, illetve a függetlenségi nyilatkozattal kiprovokálta az orosz intervenciót. Ha ezt visszavonnánk – gondolta – akkor az oroszok bejövetele esetleg megakadályozható lenne. A hadvezér abban is bízott, hogy az orosz intervenció előtt a császári erőkre még ráverhet a magyar sereg, és annak sikere egy másfajta tárgyalási alapot eredményezne.

Hermann Róbert eloszlatta azt a tévhitet is, hogy Görgei harc nélkül adott fel csatákat (például a Dunántúlt 1848 telén). Rengeteg kisebb csatája, ütközete volt, bár az tény, hogy óvatos hadvezérként, megfontolt katonaként és jó taktikusként nagy, döntő ütközetekbe nem bonyolódott bele. Veszteségeit igyekezett minimalizálni. Ha nem találta megfelelőnek az erőviszonyokat, nem kockáztatott nagyobb küzdelmet. A történész hozzátette: körülbelül 70 ezer főre becsülték a bevonuló orosz katonák számát, akik 200 ezren jöttek. Ez tulajdonképpen megpecsételte a szabadságharc kimenetelét, és az ország sorsát. 

Hogy miért lett Görgeiből áruló a világosi fegyverletétel után? Mert az oroszok kegyelmet ígértek neki, amit meg is kapott Ferenc Józseftől, ha fogcsikorgatva is. Emiatt az is logikus lett volna, ha az alárendeltjei megmenekülnek. Azonban ez nem így történt; a tábornokokat kivégezték. Emiatt érte az a vád Görgei Artúrt, hogy a saját személyes biztonsága érdekében elárulta bajtársait és barátait, holott semmi ráhatása nem volt arra, hogy megváltozzon a kivégzésükről szóló döntés. Az „árulózás” tehát már korán, 1849 októberében elindult. Erősítette ezt Kossuth egyik – még az aradi kivégzések előtt íródott – levele is, melyben szintén árulónak nyilvánította korábbi hadvezérét. A negatív jelző gyorsan bekerült a közvélekedésbe, és hosszú időre ott is maradt.

Az 1970-es évektől kezdődő kutatásoknak köszönhetően azonban fokozatosan javult Görgei megítélése szakmai körökben. Köszönhető ez például Katona Tamás történész munkásságának, aki a nyolcvanas években már egy pozitív Görgei-képet rajzolt fel tanítványainak az egyetemen. Hermann Róbert szerint a Görgei-kérdés most szakmai nyugvóponton van, ám az „intellektuális alvilág” még támad a közösségi oldalakon. Ezért a hadvezér megítélésnek kapcsán bőven van még tennivalója a történészeknek.