50 éves a Zalaegerszegi Városi Fúvószenekar

Vörös István: "Laci bácsi nélkül ez nem lett volna"

Sok éve hagyomány ez az újévi koncert, mely a legnagyobb lélegzetű hazai pályás hangversenye az együttesnek. De hogyan kezdődött a zenekar élete, kérdeztük Vörös Istvánt, aki elejétől fogva, kezdetben diákként, majd felnőtt tagként, végül már vezetőként járt a próbákra és a fellépésekre.

- Farsang László alapította a fúvószenekart, nála kezdtem a trombita tanulmányaimat. Akkoriban volt egy katonazenekar a városban és úgy gondolta az akkori városvezetés, hogy emellé legyen egy civil is. Ennek megszervezésére kérték fel a tanár urat. Így 1975-ben, néhány tanulóval megalakult a Zalaegerszegi Ifjúsági és Úttörőzenekar. Akkor még a zeneiskolában nem volt fúvósegyüttes. Aztán 1976 karácsonyán már én is felléptem velük. A következő cél volt az ifjúságiként működő zenekar felduzzasztása. A 1978-ban jött az ötlet, hogy legyen egy felnőtteket tömörítő együttes is. Így 1979-től már két zenekar van, mindkettőt Farsang László irányította. Ez utóbbihoz az egykori katonazenészek is csatlakoztak vagy olyanok, akik régen tanultak zenélni és szerették volna a tudásukat felfrissíteni. Akkor közel 30 főből álltunk, ma hatvanból, de mindig mindenki nem elérhető. Ez a nehézsége az amatőr felnőtt együtteseknek. A fiatalok a tovább tanulás miatt szakadnak el, vagy a munkahelyi dolgok korlátozzák a részvételt. A profikká lett tagoknak meg a próba szinte nem is szükséges, viszont őket elérni a legnehezebb – mondta Vörös István, akinek ez utóbbi kategóriába több saját gyermeke is tartozik. 

Vörös István

- Hol volt lehetőség fellépni?

- Már az elejétől sokféle kultúrprogramon, minden városi tömegrendezvényen. Május 1. volt a legjelentősebb. Nagyon szerettük az egyéni hangulatával. Aztán kialakultak kapcsolatok más fúvószenekarokkal, jöttek a külföldi fellépések, fesztiválok. A ’90-es években kezdődött az újévi koncertünk, amely azóta komoly hagyománnyá vált, ahogy a nyári, szabadtéri fúvós fesztivál is. 

- Gyakorolni kell a zenélés közbeni menetelést is?

- Igen. Eleinte az iskola közelében lévő Csendes utca volt a fő gyakorló tér. Aztán változtak az idők, ehhez is engedély kellene, így később a zeneiskola udvarán „masíroztunk” kicsit. De már ez is rutinból megy. 

- Mikor lettél te a karnagy?

- Az ifjúságit 1995 óta vezetem, a városit 2016 óta. Folyamatos volt a váltás és ebben is sokat segített Laci bácsi. 

- Mit jelent számodra ez a két zenekar?

- A családomon kívül az életem értelme. Már gyerekkoromban is az volt a nap fénypontja, amikor mehettem a próbára. Nem az órákra, mert ott az ember egyedül jobban stresszel, hanem a zenekarba, aminek nagyon jó volt a légköre Laci bácsi személyisége miatt is. A mai napig szívesen beugrik, bár már 75 éves. Az újévi jubileumi koncerten is fellép velünk. 

- Mennyire gyakoriak az ilyen zenekarok az országban?

- Ma már csak a nagyobb városokban jellemző, illetve ahol van zeneiskola. A svábok lakta részeken még gyakoribb, Baranyában és Pest mellett. Egyébként is a német nyelvterület az igazi hazája a fúvósoknak, nálunk inkább a vonósok jelentősebbek – teszi hozzá Vörös István, aki egy burgenlandi zenekarnak is tagja. – De a magyar zeneoktatás ezen a téren is kiemelkedik technikában, zenei tudásban egyaránt. 

- Tervek?

- A fiatalok megtartása. Zeneileg pedig haladni kell a korral, ezért a repertoárban nemcsak a klasszikusok vannak. Ma már minden kotta könnyen, gyorsan elérhető, nem úgy, mint eleiente. Sok a népszerű átirat, a fiatalokat ezzel lehet megnyerni. És jó lenne a hangszerparkot felújítani. Bár a városi önkormányzat támogatására évről évre folyamatosan számíthatunk, a magasba emelkedő hangszer árak miatt nehéz a közel 30 éves átlagéletkorú hangszereinket újabbakra cserélni. 

Végül a Zalaegerszegért-díjas és a Príma Primissima-díjas zenekarok vezetője hozzátette:

- Laci bácsi és a zeneiskola volt ennek az egésznek a bázisa. A folyamatos utánpótlást ma is a Pálóczi AMI biztosítja. De az, hogy ma ilyen fúvószenekara van a városnak az Laci bácsi áldozatos és szeretetteljes munkájának gyümölcse. És milyen jó, hogy még mindig köztünk van.