Csemegéző
Nappal oktatás, éjszaka duhajkodás – A Beton kettős élete
Szépnek valószínűleg senki sem nevezné a Platán sor végén, az olai “körforgalom” szomszédságában megbúvó épületkomplexumot, ám ha alaposabban körbejárjuk, akkor gyorsan rájövünk, hogy bőven van fantázia, sőt ritmika a 900 négyzetméteres vendéglátóipari- és oktatási egység egymásba csúsztatott, geometrikus elemeiben. Mindez az Ebergényi út sarkáról nézve látszik leginkább, de érdemes a Google térképre is vetni egy pillantást, ahol felülnézetből jól kivehető nemcsak az épület L alakja, hanem az is, hogy az egyes részek lépcsőzetesen és szabályosan követik egymást.
Hogy miért jutott eszembe éppen most utána nézni a Beton történetének, azt magam sem tudom, hiszen évek óta járok erre, hetente többször is. Látványa így sem nem újdonság, sem nem meglepetés számomra. Néhány napja viszont – talán valami belső sugallatra – rákerestem az Arcanum adatbázisában, és mint kiderült a lehető legjobbkor; az olai bisztró ugyanis éppen 40 éves. 1981. november 4-én avatták fel ünnepélyes keretek között. Avató beszédet az akkori Belkereskedelmi Minisztérium vendéglátóipari foősztályának vezetője mondott. A költségek felét (21 millió forintból valósult meg a beruházás) a minisztérium állta, a másik részét pedig a megyei tanács biztosította. Az avatás nagy része az ilyenkor szokásos (elvtársi) protokoll mentén zajlott: kirendelt diákok, párt- és tanácsi vezetők, tervezők (Zalaterv) és kivitelezők (Zala Megyei Tanács Építőipari Vállalat) sorakoztak fel. De talán ennél is lényegesebb volt a szépen terített asztal, ami a tudósításhoz készült felvételen is látszik. A Zalai Hírlap akkori cikkéből az is kiolvasható, hogy étteremből, zenés rendezvények lebonyolítására is alkalmas, tágas presszóból, különteremből, valamint oktatási célokat szolgáló helyiségekből állt össze a “műintézmény”. A maga idejében újdonságnak számított, hogy ezeket az eltérő funkciókat ugyanazon épületegységbe integrálják.
Az előzményekhez még hozzátartozik, hogy országos viszonylatban az itt zajló oktatási forma is újdonságnak számított. Egy korábbi cikkből kiderül, hogy Debrecen és Budapest után Zalaegerszegen valósult meg a vendéglátóipari tanulók – ahogy akkor nevezték – kabinetrendszerű oktatása. Elméleti, gyakorlati órák, és “éles helyzetek” váltakoztak, hiszen az oktatóhely egyúttal étteremként, presszóként is működött. Szakácstanoncok, leendő felszolgálók és vendéglátóipari eladók is részt vettek a különféle foglalkozásokon. Utóbbi két csoport képzését egy mini ételbár is segítette, amit (nagyon praktikus módon) a nyári szünidőben süteményes, fagylatos büfévé alakítottak át, hogy az arra járó édesszájú vendégeknek is legyen némi öröme napközben. A vendéglátóegység másik nem titkolt célja volt, hogy a közeli Göcseji Falumúzeum látogatóit is becsábítsák egy-egy finom falatra. A bisztró reggel 7-től délig önkiszolgálóként üzemelt, utána pedig hagyományos felszolgálói éttermi rendszerben. (...)
Mivel az olai bisztró kettős küldetéssel indult és zenés presszóként is működött esténként, mindjárt az elején sejtettem, hogy egyszer csak belefutok egy olyan tudósításba, ami nem az oktatóhelyet vagy az étterem kínálatát élteti. Nem is kellett sokáig keresgélnem, hogy a sok dicshimnusz után valami egészen más hangvételű írást dobjon ki a gép. 1984 augusztusában jelent meg a “Mi folyik a Beton környékén?” című helyszíni riport, ami nagyjából arról szólt, hogy “esténként a presszó előtt csoportosuló fiatalok olyanokat tesznek, hogy megáll az ész…” Duhajkodnak, trágárul beszélnek és inzultálják a járókelőket...
Folytatásért kattints a teljes cikkre:
https://kultourvidek.hu/nappal-oktatas-ejszaka-duhajkodas-a-beton-kettos-elete/
