A kvártélyházi Charley nénje

Az angol Brandon Thomas által a XIX. utolsó évtizedeiben megírt, világsikert elért történetet, Kerényi Imre átdolgozását felhasználva 1989 őszén bemutatta a Hevesi Sándor Színház társulata is. A Charley nénje szabadtéri színpadi változatát az idei nyári „kvártélyházi évad”-ban (a koreográfiát a három évtizeddel korábbi előadáshoz hasonlóan Stefán Gábor készítette) Tompagábor Kornél rendezésében láthatta a zalai közönség.

A Charley nénje színrevitelével – miután a darabra újabb értelmezési variáció ráerőltetése felesleges lett volna – nagyobb szakmai kockázatot nem kellett vállalnia a Tompagábornak, ezért aztán sokkal inkább a korábbi rendezők hagyományaira támaszkodva, engedte kibontakozni azokat a tartalmi eszközöket, amelyek az előadás sikerének önmagukban is garanciális elemeit jelentik: az alakok szerepükből adódó karaktereinek markáns megjelenítésével, a különböző korosztályok számára napjainkig slágerként számon tartott „örökzöld” melódiák hatásának célzatos kiemelésével, a vígjátéki helyzetekre történő színészi „rájátszatással” igyekezett koncepcióját érvényesíteni. Mindenképpen örvendetes, hogy a  rendezői felfogás tradícióhoz történő ragaszkodása következtében megőrizte a Charley nénje eredetiségét, s a bemutatott darab nem vált valamely posztmodern színpadi kísérletezés „áldozatává”.

Tompagábor Kornél legnagyobb dilemmájának érezhetően az eredetijében is meglehetősen hosszú előadás egyenletes ritmusának, a nézői érdeklődés fenntartásának kérdése bizonyult. Dramaturgiailag nem nagyon tudott mit kezdeni az első felvonás redundáns szituációkkal telített expozíciójával (időnként az énekszámoknál is ezt éreztük), nyilvánvalóan a hiátus kitöltésére voltak hivatottak a bohózatba hajló komikus részletek is, ugyanakkor a probléma áthidalására ügyes megoldásnak bizonyultak a pergő ritmusú, majdhogynem önálló produkciónak számító táncos-mozgásos jelenetek.

A Charley nénje című darab sztoriját különböző megnyilvánulások formájában a szerelem határozza meg, legyen az akár a fiatalok szigorú szabályokra, az etikett szokásaira épülő kapcsolata (ennek beteljesüléséhez szükséges az „ál Charley nénje” megjelenése), vagy egy váratlan találkozás kiváltotta nosztalgikus életérzés (dalban elmondott) kifejezése. Persze e nemes – férfi és nő között kialakuló – emberi érzésnek a kölcsönös boldogságot jelentő végkifejletig a való világban is számtalan megpróbáltatásokkal teli etapon kell keresztül mennie, szükségszerűen nem történik ez másképpen a Charley nénje című darabban sem. A szerelmi akadályok leküzdéséhez elengedhetetlen egy „furfangos ötlet” megvalósítása: a fiatal férfiból Charley nénjévé átváltozó figura színre léptetése, akinek hús-vér alakját Hertelendy Attila keltette életre. A külsőségeiben tökéletes alterego megjelenítése mellett, a természetesen nem könnyedén eljátszható szerepben Hertelendy alakítása azonban felemásra sikeredett. A nagyrészt üdítő szófordulatok és találó gesztusok eredetiségét értékelve, időnként „túllépett a szerepén”, kár, hogy ő sem tudott megszabadulni azoktól a maníroktól, (az erőlködő, fennhangon rikácsoló, önmagát túlkommunikáló „idős úriasszony” habitusa) amelyek egyébként az „ál Charley nénje” hiteles megformálásának veszélyét jelentik a színész számára.

Az oxfordi diákokat alakító Spisák István (Jack Toplebee) és Bakosy-Kis Gábor (Charlie Wykeham), miként az ifjú hölgyeket Lőrincz Nikolett (Kitty Verdun), Csávás Dóra (Annie Spittigue), Benkő Zsuzsa (Ella Delahay) – néhány indokolatlanul merev mozdulattól eltekintve – többnyire magabiztosan mozogtak a színpadon.
Karakteresebb és férfiasabb alakítást vártunk Nádházy Pétertől, akivel szemben nemcsak katonatiszti szerepében (Sir Francis Topplebee, nyugalmazott indiai ezredes) nyújtott teljesítményével vannak fenntartásaink. Sajnos Farkas Erzsébettel (Donna Lucia D’Alvadorez, a Charley nénje) közös daluk (Orchideák) előadásából egyikük részéről sem éreztük a szerelem érzésének belülről fakadó intenzitását. Az előadásban a legeredetibb alakítást Szakály Auréltól (Stephen Spittigue, oxfordi ügyvéd), a legérettebb színészi játékot György Jánostól (Brasett, szolga) láthattuk.
Mészáros Tibor díszletei harmonizáltak az előadással, bár a világos oszlopok tetején elhelyezett barna oszlopfők kontrasztja nehezen értelmezhető. Szőke Júlia gondosan elkészített jelmezei, miként Stefán Gábor szakszerű koreográfiája is biztosan emelték az előadás hatásértékét.

Az egerszegi Kvártélyház színpadán bemutatott Charley nénje című előadás – megjegyzéseink, észrevételeink ellenére – is elérte célját. Tompagábor Kornél és alkalmi társulata nem csupán a korábbi évek „kvártélyházi” repertoárját gazdagította, de a darab színrevitele – jó értelemben vett provinciális jellege ellenére – élvezetes, könnyed és gondtalan nyár esti szórakozással ajándékozta meg a színházszerető közönséget.