Nincs két egyforma gyerek

Csak tallózni lehet a másfél órás előadásból. Talán az egyik a kompetenciamérés, melynek felhője már ott lebeg minden iskola 6., 8. és 10. évfolyamos diákja, de még inkább a pedagógusok feje felett. Merthogy ez már nemcsak házon belüli eredményt hoz, melyet az ellenőrző és a napló rögzít, hanem fényt vet országosan az adott intézményre is.

A teljesítménycentrikus világunkban ennek pedig súlya van. Az más kérdés, hogy esetenként a bizonyítványban szereplő jegy (pluszban, mínuszban) nem egyezik a kompetencia szerinti mérés eredményével. De igazából mit is mérnek?

Vekerdy Tamás szerint a nem mérhetőt. Mert nem mérhető az egyes gyerek, a tanító néni és az iskola sem. Mert az egy osztályba járó gyerekek között akár 2 évnyi korkülönbség is lehet. Ha a fejlődési szakaszok 3 hónapjaira ezt beváltjuk, az jó pár lépcsőfokot jelent. És nem mérhető a tanítónő sem, mert az egyik eminens gyerekeket tanít, és osztályoz ötösre, míg a különböző szempontból hátrányos tanulókat akár hármas szintre emelő pedagógus sokkal nagyobb munkát végez.

Trendek azonban mérhetők, azaz az országban az adott életkorú gyerekek milyen szinten olvasnak. Ebben azonban rendre elmaradunk a többi országtól, ahol alapvetőnek tartják akár felsőben is, akár középiskolában is az olvasni tudást és tanítást. Ehelyett nálunk semmire nincs idő és a gyerek soha nem élheti meg a saját életkorát. Óvodában az iskolára készítenek, alsóban a felsőre, felsőben a középiskolára. Valahogy az életre sehol sem. Pedig a boldogulást csak 18 százalékban határozza meg az iskola. A tananyag 75 százalékát, még az eminens tanulók is elfelejtik 5 év alatt, ha nem használják azt nap mint nap.

– A mai civilizáció a verbalitásra épít és csak ezt ismeri el. Ezzel számtalan, egyéb területen tehetséges gyereket visszavet, esetleg tombolóvá tesz az iskolában. A 3–5. osztálytól megkezdődik az üldözés, a kudarcok sora. A gyerek úgy érzi hülyének nézik és hogy ő nem az. És igaza van – mondja Vekerdy Tamás. – A törvényben, a NAT-ban szó sincs arról, hogy mikor olvasson a gyerek. 4 éves egységben kezeli ezt. De a helyi nevelési terv előírja, hogy karácsonyra írjon, olvasson az elsős. Mindezt rossz olvasókönyvből.

Az alapvető feladat, a stabil írás, olvasás elsajátítása hosszú idő, sok gyakorlás, de egyszerre csak kevés gyakorlás. És otthon nem. A szülő a legrosszabb korrepetáló – teszi hozzá a pszichológus és erre számos gyakorlati példát említ. – Az iskola és a gyerek dolga a tanulás. Régen még tudták ösztönösen hogyan kell tanítani például az írást.

Ma ez az ösztön már ritkán van meg, a tudományos rész meg még nem ért el eddig. De a kéz fejlődését kutatók alátámasztották, hogy a régi tanító nénik módszere volt a helyénvaló. Abnormális, ha azt akarjuk, mindenki egyszerre érjen el egy szintet.

Iskolás korban a művészetek jelentik az igazi fejlesztést. Zenetagozatos iskolába nem azért kell a gyerekeknek járni, hogy mindegyikből zenészt képezzünk. Hanem a művészet közelében lehetséges a személyiség kibontakoztatása. Régen a szigorú iskolák ezzel mindig foglalkoztak. Ösztönösen tudták. Az iskolával kapcsolatban alapkérdés, hogy a gyerek szeret-e oda járni. Ez egy indikátor. És nem az a fontos amit megtanulok, hanem hogy tudok-e tanulni.