Álomháború

 Olyan, mint az Alice Csodaországban, csak gépfegyverekkel – ezzel a szaftos szlogennel gründolta össze filmjét Zack Snyder, és be is tartotta ígéretét, sőt, rá is pakolt a dologra, mert nem egy ártatlan külsejű kislány irtja az ellent, hanem majd’ fél tucat.   Miből lesz a cserebogár: kedvenc gyerekfilmem, a Lemony Snicket - A balszerencse áradása bájos barna főszereplőnője, Emily Browning most az a 40 kilós szőke miniamazon, Baby Doll, aki gépágyúval felszerelt szamurájokkal, A Gyűrűk Urából itt maradt orkokba oltott protonáci német katonákkal és egyéb kreálmányokkal áll ki csatázni. Ez persze egy kitalált világ, film a filmben, a törékeny fiatal lány ugyanis egy őrültekháza friss lakója, akit gaz nevelőapja zárat be, hogy aztán öt nappal később agylebenyműtéttel szabadítsák meg egyéniségétől és józan eszétől.
 
A szökést a fantáziavilág jelenti, ám az itt, a másik négy mutatós rabbal közösen átélt kalandok talán azt is segíthetik, hogy a valóságban is megszökjenek végzetük elől. Az Álomháború bizonyos értelemben Snyder eddigi legnagyobb sikerének, a 300-nak az ellentétpárja – ott férfias férfiak küzdöttek a fantáziába oltott régmúltban, itt filigrán kiscsajok hadakoznak egy kitalált közeljövőben, mindkettő rendkívül tömény, látványos és lucskos álomvilág. Az új film inkább abban különbözik előzményeitől, hogy bátran kölcsönöz a távol-keleti filmek világából is, illetve ide több humor és erotika jutott, mint korábban – újra bebizonyítva, hogy csajokkal is lehet tökös akciófilmet csinálni!