Verdeső szárnyakkal

Immár évtizedek óta, hiszen negyvenhat éve jelent meg első kötete, még korábban repült fel az a költőraj – Hetek – amelynek akár együttes, akár külön-külön mért jelenléte mindmáig a legfontosabb, legizgalmasabb fordulópont és tartós iránykijelölés szépirodalmunkban. Ők együtt – soroljuk fel: Ágh, Bella, Buda, Kalász, Raffai, Ratkó és a legfiatalabb Serfőző – jelentik azt a nemzedéket, amely indulása pillanatától kritikusan szemlélte a létező szocializmus világát, nem hallgatta el annak visszásságait, szót emelt a leszakadtakért, az elszegényedőkért, s talán ennél is fontosabb magatartásként a nép, a nemzet fiaként, közülük valóként kért s követelt – kér s követel - emberséget, jogot, méltóságot.

Fontos cezúra ez a forradalom utáni magyar irodalomban, még lényegesebb, hogy ez a hangvétel mintha az ötvenes évek közepének kritikus, kijózanodó, világosan fogalmazó beszédét folytatná; nem megtagadva a hatalom politikai irányultságát, ám annak folyamatos kontrolljaként hangsúlyozta és hangsúlyozza a társadalom üzeneteit. Ennek konzekvens jelenléte egy kulturális térben mindig, minden időben a legfontosabb viszonyítási pont. Nos, ennyit a Hetekről, nagy, fontos történet ez, de itt és most ne vigyük el a hangsúlyt Serfőző Simonról, neki is új verseskötetéről, amely valamit azonnal visszaigazol a fentebb mondottakból, hiszen a címe – A magunk szárnyán – nagyon pontosan definiálja ezt a kötődést, utalva a társakkal közös ars poeticára. Persze, ettől a kötet még Serfőzőé – vagy mégsem? Lapozgatjuk, és nehezen tudjuk eldönteni: jelzései tudatos, vagy ösztönös gesztusok? Néhány esetben az előbbire voksolok, tökéletesen tudatos kontextusnak gondolom Ratkó József beemelését a kötetbe; mert jelen van, beszélgetőtárs, néhány vers az ő gondolatainak folytatása, tükrözése, kivetülése a jelenre, évtizedek távolából. S hát a szerkesztés módja is mintha az alkotótárs gondolatait követné; kivált nagyon mély, felnőtteknek szóló gyerekverseinél érezzük ezt. De ne szaladjunk előre, kezdjük az elejénél.

Az első ciklus néhány verse számvetés elmúlt időkkel, visszapillantás a mesterek tekintetébe, legyen szó édesapáról, vagy Móriczról, Sinkáról; mester valamennyi, valamilyen módon példa, mérce, a sokatmondó rácsodálkozás sekélyesebb időnkből arra, hogy "mennyi ölelés karjaikban, / tánc a lábukban, szívükben vágy. / Amiben elférne, nincsen olyan nagy ég, / sem azon túli világ” (Özvegyek). S azonnal már a ma felelőssége csattan szavaiból, a figyelmeztetés értékes életük eredményeinek óvására: "Csak ezek a nagy vizek ne lennének. / ne kellene félni, / hogy a földek után, amiket elvett / a bugris erőszak, / elvigyen házat, ólat az ár. / Mert akkor, mint a kereket, / miért hajtották a vérüket? / Életük mire ment rá?” (Csak ezek a nagy vizek). Pontos jelzés ez, el- és kiigazító észrevétel; kimondása a legfontosabbnak abból, amihez politika és társadalom konszenzuskeresésében elsőként kell ragaszkodni, alapelvként meghatározni. A kötet következő fejezete, ciklusa, a már említett gyerekversként is felfogható csokor; de úgy, ahogyan ezt a legjobban, legpontosabban Ratkó József formázta mondatokba. Elszakadni a gyerekvers minden jellemzőjétől, szó- és hangtanától, annak áthallásaitól, s egy olyan mély gondolatiságra törekedni, amely már nem gyermekvers, inkább közelít a régi mondavilág hangulatára; azokra az estékre, amikor a szavakban járatosabb fivér kitalálta a ma ismert virágénekek, mondókák, népdalok halhatatlanná vált sorait.

Majd néhány szerelmes vers, illetve inkább szeretet-himnusz, az elején egy eltéveszthetetlen Nagy László felütéssel, hiszen ott muzsikál az bennünk, mindörökké, s a kincsekre emlékeztetni kell, minden időben. Ahogy megköszönni a szeretetet is, a hűséget, úgy, ahogyan ezek a versek teszik. De hát a hétköznapok csöndje, hűvöse, a harc állandósága szólítja ismét a költőt, s ő követeli az ember jussát, követeli, mert "A galádságok ugyanazok, / a pihesenkik se gyengédebbek” (Mégis lüktet), követelni kell az élhetőbb jelent, méltóbb jövőt, követelni, hiszen "Mennyi szegénység / valahány útfélen! / Mennyi nyomorúság! / S hiába a szégyen” (Koldusok). Kiáltani kell hát, kimondani: "Lapátra az émelyítő idővel” (Végre). S majd jön az a ciklus, amelynél azt érezzük, mint mondtam, hogy odaült közénk Ratkó József; bele-beleszól egy-egy sorba, néha csak biccent, de annak súlya van, máskor csak elpillant, bele az idő mélyébe, a föld mélyébe, kővé dermedt arccal. Sorjáznak ránk és bennünket a képek, mind közös vele, "Falevelekkel: dögcédulákkal / tele ősszel az árok”, vagy "A gyökerek érzékeny, / meg-megránduló idegek”, az intertextuális viszony tisztán érzékelhető, de ennél is fájóbb, hogy ez nem kézszorítás, nem a társ megidézése, hanem egy érvényesen megszólaló jelen idejű hang; a változatlanság szomorú fájdalma, dühe.

S hát ütve forr össze a kettő - amikor Serfőzőtől azt olvassuk, hogy "Magyarország siralomház. / Az elítélt maga e nép. / Leszámolás a sorsa. / Megásták vesztőhelyét” (Ne reméljen), akkor kiben nem szólalnak meg azonnal Ratkó sorai? "Magyarország temetőföld, / posztumusz humusz. / Történelme soha el nem / évülő priusz” (Tánc). Kimondja, mert ki kell mondania, rázúdul a közösnek mondott asztalra egy ökölbe szorított kéz: még kér a nép, mondja, hát úgy vigyázzatok. Még kér, követeli jussát a szabadságból, itt, "ahol az éhség a szomszéd / krumpliját kiássa, / a szükség a fákat fűrészeli derékban” (Itt élnem). Ez az a vers, amelyre kimondhatjuk: az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb költői teljesítménye, erős, himnikus ballada, a kötet végső hangsúlyát erősíti, ugyanakkor ki is feszíti annak ívét; az egyik pillérről az elején már szóltunk, az "életük mire ment rᔠhangsúlyos figyelmeztetése mellé párosul végül a jelennek kimért intés: "...Amiért / görnyedt a szorgalom – mivé lett? / Ez a Déva vára országa lenne az? / Ez lett belőle? / Ami felépül estére, / leomlik reggelre? / E düledék haza lenne az / árokba borult útjaival? / Ellakott tájaival?”

Időben feltett, pontos kérdés, az időnek. Ne késsen felelet rá.

(Serfőző Simon: A magunk szárnyán. Versek. Antológia Kiadó).