Ő ezzel a csönddel válaszolt

Úgy, mert régi közhely: ha egy társadalom gondolkodásmódja megindul a szélek felé, akkor oda is ér. Hiába figyelmeztetik; ha vezetői nem gondolkodnak, okosan, a tömeg helyett is, akkor azt a tehetetlenségi nyomaték átlendíti a megtorpanás vonalán. Amikor az elől haladók már érzékelik a bajt, megállnának, de – késő. Söpörjük, persze, félre a közvetlen politikai elemzéseket, ugyan ez nem áll távol a magyar közéleti költészet fogalom-rendszereitől, ám mindeddig legfeljebb áttételesen párosíthattuk azt Kemény lírájával. Csöndes, halkságában erőteljes, metaforáiban szigorú, elvonatkoztatásaival helyzetábrázoló költészet az övé; ezen még új kötetének látszólagos konkretizálásai sem nagyon változtatnak. Mert ez a nagyon pontos jelenre utalás is eredőket mutat fel, távoli összefüggéseket köt egymáshoz, térben és időben; s bár kicsengése apokaliptikus, mégis épp ebben mutatja fel a reményt. Javítsuk ki? Ez már kevés, válaszolja meg. Újat kell teremteni.

Ki kellene kerülnöm, mert a recenzens észrevételezései alanyával, annak műveivel foglalkozzon, ne mások őt célzó bírálataival, ki így, ki úgy látja, tudjuk ezt; mégsem állom meg, hogy ne utaljak arra: a Keményt ért támadások is, a maguk paradox módján, költészetének magasra törő erejét, a hatás, a hatókör szinte példátlan megnövekedésének esélyét láttatják. Gondolok itt Kemény költészetére, de gondolok magára a költészetre, annak azon közösségi erejére, amelyet mintha elveszített volna újabban, a sokat emlegetett paradigma-váltás óta. Mintha nem visszatérne, mert az túlzás, erre mindjárt rátérünk, de mintha megerősödne általa is és elsősorban általa a költészet közéleti hatásköre; ha szabad így zárnom ezt a mondatot. Érdekes hatásokat vált ki, pró és kontra egyaránt, támadói próbálják valamiféle metaforikus piedesztálra emelni, hogy onnan döntsék, rombolják le az általuk kimerevített szobrot; pedig hát egy nagyon is élő, eleven, közöttünk élő s beszélő költőről van szó. Mások percnyi összefüggésekbe akarják állítani azt, ami a mi közös, több évtizedes "spirális helyben járásainknak” elemző lenyomata; versbeszédbe rögzített létfotográfiája; azon belül is camera obscurája.

Meglehet, igazuk van. Kemény veszélyes, mert igaz. Csak úgy, mint eddig, ám – ezt akár eddigi életművére, annak összegző kötete kapcsán is kimondhatjuk – mintha mindeddig nagyobb lett volna benne az optimizmus, mint a remény; ha tudta is, de kevésbé akarta tudni, hogy nem úszhatjuk meg. Bár megmondta, "....én mondtam meg, / és sokkal előbb, hogy el fog jönni, / és éppen ilyen lesz, hogy gyűlölhessed, / hogy megvethessed könnyen és olcsón, / hogy hozzájuthass késztermékként, / és félhess tőle kényelmesen” (A Kossuth téren) írja, és bontja tovább, "Rémeket láttam, ahogy mondtad, / és látom most is, látom mindet” (A mi napunk) hívja elő a fekete-fehér fotográfiákat, hogy kíméletlenül a fejünkre olvassa: "egyetlen apró részlet sincs, amit / ne így akartunk volna pontosan, ha / nem is gondoltuk végig pontosan” (A távoli Olümposz). Na igen, ott a mintha; mintha egy szerelem, egy tartós kapcsolat fázisairól olvasnánk; megejtőnek is nevezhetnénk azt a rafinériát, ahogyan a versek egymás utánisága ezt a képet építi fel. Olyan pontosan, olyan hihetően, hogy pár pillanatra kétségeink támadnak, akár fel is hívnánk a költőt, hogy ezt most egy válás krónikája-e, mert miért ne legyünk ennyire naivak? Továbbra – is. S még akár az is lehetne, de hát magánügy ez is, mint egy nyakkendő-igazítás története, mint egy-két közüggyé táguló magán-csillagkép, mint egy kapcsolat precíz leírása az elvonatkoztatott, metaforikus kötődésről, az ember és a haza közötti tűzről, ami lassan ellobban, elparázslik, de még megmutatja "az érzelmek pusztító erejét a versben”. Lám, három sort is lehet egyetlenné redukálni, ha muszáj, jegyzem meg itt, zárójelben.

Azonnal vitába szállván a kötet szerkesztőjével, pontosabban a fülszöveg írójával; általában ez a szerkesztő penzuma szokott lenni, s hát egyébként a kötet szerkezete gyémánthoz hasonlóan erős, remekre csiszolt, nem is azzal van baj, hanem vitatnám az iménti helyen olvasható félmondatot: "....ki gondolta volna, hogy pont a szelíd Kemény fogja a magyar közéleti költészetet megújítani Búcsúlevél című versével?” Nos, talán sokan gondolták így, én magam azonban nem helyeznék ekkora terhet a költő vállára; annak pakolása amúgy is az ő dolga, mint már említettem, egyebekben pedig a magyar közéleti költészet köszöni, jól van születésétől fogva; "Isten áldjon, aranyba vont királyok, / Kiknek még a gonosz tűzvész sem ártott, / Sem roppanva dűlő fal omladéka”, intett e szavakkal búcsút Janus Pannonius Váradnak, ha annak, és azt gondolom (többekkel együtt, de ismétlés a felismeréshez vezető út kezdete), hogy Kemény István csak rábólintott erre, nem az első szót mondta ki – és nem is az utolsót. Ezzel együtt tagadhatatlanul nagy hullámokat verő követ dobott a vízbe, összeért, akár általa vált összeérleltté valami; noha a kép, ezt is látnunk kell, nem tisztul, nem egységesedik. Viszont, s akár itt is visszautalhatok egy másik, fentebbi gondolatra, Kemény versének elvitathatatlan érdeme az, hogy mintha megerősödne általa is – és elsősorban általa (bár ismétlésben már ezt is vitatom, majd később) – a költészet közéleti hatásköre. Prózaibban fogalmazva, hát mindenki a Búcsúlevéllel foglalkozott, az elmúlt évben, s teszik sokan, azóta is; szorgalmasan sarabolva, marcangolva annak textusait. Kár ezt tenni.

Mert hát a kortárs magyar költészet kiemelkedő művéről van szó; ehhez képest bántóan kevesen veszik észre, hogy az egyik legszebb hazaszeretet-vers; arról a szeretetről, ami irgalmatlanul fontos; ami csak szerelemként működhet egy kapcsolatban, teheti tartóssá azt. Akár Szabó Lőrincet is beemelhetjük ide, egy mindenki által ismert hasonlat erejéig: semmiért egészen. "Nem vagy enyém, míg magadé vagy: / Még nem szeretsz. / Míg cserébe a magadénak / Szeretnél, teher is lehetsz.” Megvan, mindenkinek? Na ugye. "Csupán” ennyi van abban a versben megfogalmazva, leírva; nem több, de nem is kevesebb. Na persze, a szokottan rafinált képi eszközökkel. Amelyekre, engedelmükkel, kitérnék. Nem részletesen elemezve, hanem néhány fontos félreértelmezéssel vitatkozván. Mint például a vers második szakasza, az a bizonyos "Hű is voltam, fel is nőttem, / cinikus ember se lett belőlem, / csak depressziós, nehéz és elárult, / bezárt cukorgyár a ködben”. Elnézhetetlenül szép képi megoldása mind az egyes embernek, mind a két évtized tévedéseinek kitett nemzedékek sorsának ábrázolására. Ilyenek lettünk, ilyenek voltunk, akartunk hű fiaddá válni, kinek sikerült, kinek nem, de te, édes haza, árvává, nehézzé, szomorúvá tettél bennünket. Az a bezárt cukorgyár, drága barátaim, nem az elmúlt néhány év, hanem két évtized hanyatlása és bukása; s a megannyi privatizált, majd kifosztott és üresen hagyott személyiségé. De nem mi lettünk cinikussá, hanem az, aki – és itt mindenki, akinek köze volt hozzá – ezt tette. S aki végül, ez is metaforikus haza-kép, "egyszer csak öreg lettél. // Gonosz lettél, vak és régi, / egy elbutult idegen néni, / aki gyűlöletbe burkolózva még / ezer évig akar élni”. Ne tagadjuk meg magunktól a kép nagyon pontos értelmezését; mankónak emeljük ide egy sok oldallal korábbi vers két sorát: "Ne gondold, hogy eszmék nincsenek, csak / télen a szürke, nyáron a kék ég” (Ötvenhat). Ha úgy tetszik, az a vers a Búcsúlevél közvetlen előzménye, bár nem egymást követik, hiszen van egy történeti rendje a kapcsolat felengedésének, a távolodásnak; az a vers, ismét a szokásos áttételekre utalok, a "puha diktatúra” személytaszító pusztítását festi le, az önző duruzsolást, hogy élj, mint növény, és sokáig ez volt az egyetlen lehetőség, valóban. Majd jött valami, újnak gondoltuk, de ismét redukálódik az egyén, a személyiség elpusztul, kiszikkad; mert igen, vannak eszmék, s azok egyszerre öröktől fogva tartóak, de sohasem fogva tartók – ez az egyetlen, amit fel kell ismerni. De ezt nagyon pontosan.

S ha eljön a pillanat, nincs más hátra, "reggel hozzáfogunk a takarításhoz, / irgalmatlan nagy munka lesz, igen” (John Anderson éneke), addig is "csinálok egy kis meleget, szívem”. Hogy ne fázzanak az emberek, tesszük hozzá a kötet záróakkordjaihoz önkéntelenül is, annyira kézenfekvően, hogy már-már bosszantásnak, bagatellizálásnak tűnik. De hát nincs és nem maradhat semmi egyéb, semmi egyebünk, csak a remény, csak a remény. És még nincs vége, mert valahol itt, a vége főcím előtt, arra is utalnék: nagyon tiszta, szinte megrendítő páros hangzás szólal meg a szívünkben. Kemény verseinek "háttérzajaiban” felismerni véljük Kántor Péter múlt évi kötetének (Köztünk maradjon) akkordjait; talán ösztönös, talán tudatos "privát játék” ez kettőjük között, nehéz lenne eldönteni – akár egyfajta szofisztikált rejtjelkulcsként is felfoghatjuk azt, ahogy Kemény Albrecht Altdorfer, míg Kántor Pieter Brueghel festményét idézi elénk; mindketten a hátterek plasztikusságát hangsúlyozván, ezzel is. Ne töprengjünk; fájdalmával is enyhítő, versolvasói örömet okozó érzést "csodálhatunk meg nyugodtan” e talán csak vélt ráeszmélés közben. Érezzük át, hogy aztán, persze, ne feledjük el egyik kötet "meghívását” sem, érkezni – időben. Nem olyan nehéz a terhet elosztani, jut mindenkinek.

(Kemény István: A királynál. Magvető Kiadó, 2012).